A családos tanítvány megkérdezte a Mestert:
– Mondd, Mester, adnál valamilyen tanácsot nekem a gyerekneveléshez? Gondjaim vannak…
– Változtass a hozzáállásodon! Ne őket neveld, hanem magadat! Hiszen tudod, hogy amíg kicsik, utánoznak, amikor meg nagyobbak, példát/példaképet keresnek – válaszolta a Mester. Aztán hozzátette:
– A nevelés nem beszéd, hanem tett kérdése.

Mit teszünk magunkért és gyermekeinkért?

Hogyan gondoljunk nevelésre, amikor vagy a sérüléseinket adjuk tovább, vagy olyan mélyre zárjuk el azokat magunkban, hogy csak akkor jövünk rá, velünk is baj van, amikor csődöt mond a nevelésünk, és elkezdjük a hozzá vezető okokat vizsgálni? Jó, ha ezt egyáltalán megtesszük, és nem a másikban keressük és véljük megtalálni sikertelenségünk okait.

Az önnevelésről, önfejlesztésről, önmegvalósításról is sok szó esik. Ugyanakkor lényegesen kevesebb nyilvánosságot kap az önvizsgálat, ami egyértelműen megelőzi az önnevelést.

Az önmegvalósítás önvizsgálat nélkül általában óriásira nőtt, egyenesen felfújt egót eredményez. Az önvizsgálat viszont sokszor negatív gondolatokhoz, érzelmekhez vezet, amelyek idővel erősebbé válnak a jobbulás/jobbítás szándékánál. A negatív visszajelzés az egyik véglet, ami gyengít minket, az erőszakos, pusztán akarattal végigvitt önmegvalósítás meg a másik véglet, ami önzővé tesz, és nincs tekintettel másokra. Hogyan őrizzük meg hát a középutat a két véglet között úgy, hogy mégis fejlődünk, jobbítunk magunkon, és alkalmassá tesszük magunkat arra, hogy képesek legyünk eredményesen gyermekeket nevelni?

Szerencsére nagyon jó könyvek állnak rendelkezésünkre. Elég Brandon Bays: Jelenlét című vagy Deepak Chopra: Titkok könyve és Végzetes véletlen című könyveire utalni, hogy ezt az egész területet bejárjuk, de ki-ki találhat magának ízlésének megfelelő irodalmat ezen a szövevényes területen. Eleinte az önvizsgálattal és az önneveléssel érdemes foglalkoznunk, hiszen mit sem ér a nevelésünk, ha nem vagyunk hitelesek. A hitelesség saját önnevelésünk látható eredménye. Többet mond minden szónál. Követhető is, mert az, amit végigjártunk, majd életformánkká tettünk, módszerré válik, aztán ekként tovább is adható. A módszer válhat gyermekeinknél is életformává, miután átadtuk nekik, s ez jó esetben egész életükön keresztül megoldásokhoz segíti őket szinte minden problémájukban.

„Kötelesség” és hálátlanság

Azt gondoljuk, hogy gyermekeinket boldogulásuk érdekében iskoláztatnunk kell, nyelvre, zenére és sok egyébre taníttatni, majd felsőbb iskolai végzettséghez, lakáshoz juttatni őket bármi áron, hisz ez a kötelességünk. (Ez a „kötelesség” olyan mértékben leköti minden erőnket és időnket, hogy gyermekünk azt hiszi, nem szeretjük, hiszen nem veszünk részt az életében, ezért lassan magányossá és boldogtalanná válik. Mi meg azon kesergünk, milyen hálátlan.) Ezzel együtt mindezt megtehetjük, és lehet, hogy dicséretes az erőfeszítésünk, de az is előfordulhat, hogy problémák forrásává válik a későbbiekben.

Ha panaszkodunk, hogy mindent megadtunk gyermekünknek, és öregségünkre mégsem törődik velünk, akkor kérdezzük meg magunktól, hogy elláttuk-e azt a mindennél lényegesebb feladatunkat, amiért hozzánk került ez a felnevelendő élet, eleget tettünk-e annak a kötelezettségünknek, ami minden másnál előbbre való, nevezetesen megtettük-e azt, hogy olyan karakterré formáltuk törődéssel és szeretettel, ami a kezdetektől egészséges önbizalomhoz, egyensúlyra törekvő önvizsgálathoz, döntéshozatalhoz, problémamegoldáshoz segítette őt. Ezek azok a tulajdonságok, képességek, amelyekre nekünk is szükségünk van, és ezeket kell továbbadnunk a gyermekeinknek, akiket felnevelünk.

Ha olvasod ezt az írást, kedves együttgondolkodó szülőtársam (bocsáss meg, amiért egyszerre elkezdtelek tegezni, hisz annyira közös a feladatunk), többféle reakciód is lehet az eddig leírtakkal kapcsolatban. Lehet, hogy valami ilyesfélét gondolsz: – Hiszen engem így neveltek… De jó! Szinte elfelejtettem már!

Az is lehet, hogy elkezdesz emlékezni, milyen volt a saját gyermekkorod? Hogyan neveltek? Milyen volt a szüleiddel élni? Aztán milyenné váltál?

De az is előfordulhat, hogy felsóhajtasz: – Bárcsak így neveltek volna engem is! Akkor most nem lenne ilyen nehéz az életem. Szinte azt sem tudom, mit tegyek. Hova forduljak? Leginkább tartok mindentől… Vagy mindenkitől? Talán túlzottan be is zárkóztam emiatt.

Bármit gondolsz is, egy biztos: jó, ha megvizsgálod életed négy területét. A négy terület érinti a gondolkodásodat, az érzelmeidet, a szándékaidat, vagyis a tudati működéseidet. Ezenkívül a kommunikációdat és a tetteidet is.
Az említett területek a következők:

1. Milyen viszonyban vagyok magammal?

Hogyan gondolkodsz, érzel magaddal kapcsolatban? Milyen a hitrendszered, melyek a legerősebb, legfontosabb érzelmeid, mik a szokásaid? Ez utóbbiak hogyan hatnak vissza a gondolataidra, érzéseidre?

2. Hogyan szólítom meg magamat?

Ez az első pont következménye, és szorosan összefügg vele. Ne feledd el, ennek eredményeként alakul ki az énképed egy része, ezt sugárzod ki magadból az úgynevezett külvilág felé. (A külvilág azért kapta az úgynevezett jelzőt, mert elválaszthatatlanul kapcsolódik a belső világunkhoz, annak a tükörképe. Amilyen a belső világunk, olyan a külső is. Ahogy bánok magammal, úgy bánnak velem az emberek. Amit magamon alakítanom, esetleg változtatnom kell, annak a képét mutatják a velem szembenállók.)

Most, hogy eljutottunk a „külvilághoz”, egyenesen belőle következik a harmadik kérdés:

3. Milyen a külső kommunikációd?

Eddig a belsőről volt szó. A belső és a külső kommunikáció lehet egymásnak ellentmondó, ez hosszú távon önmagunk meghasonlását eredményezheti. Nyilván többen hallottatok már a problémafeltáró és erőszakmentes kommunikációról. Érdemes megismerkedni vele, és alkalmazni mind a belső, mind a külső kommunikációdban. Sok nehéz, megoldhatatlannak látszó kapcsolat és élethelyzet válik egyszerűbbé, áttekinthetőbbé, barátságosabbá, sőt esetenként szeretetteljessé általa. Üzleti, baráti, rokoni kapcsolatok, házasságok, gyermeknevelés sínylik meg a belső és külső kommunikációnk hiányosságait, hibáit.

Előkerült a „hiba” szó, bármennyire is nem szerettem volna leírni. De ha már itt olvasható fehéren-feketén, akkor foglalkozzunk vele!

Gyermekkorunktól kezdve sokszor találkoztunk ezzel a szóval. Az iskolában megtanították nekünk, hogy nem szabad hibákat elkövetnünk, mert megbüntetnek érte, szégyenszemre rossz jegyet kapunk. A szüleink ilyenkor többnyire haragudtak ránk. A későbbiekben is büntetést kaptunk, ha hibáztunk. Ezt szoktuk meg. A következménye az lett, hogy görcsösen azon igyekszünk, lehetőleg ne kövessünk el hibát, s ha ez mégis megtörténik, valahogy el kell titkolnunk, nem szabad vállalni, magunk előtt is leplezni kell, különben ha más nem, a szokásnak megfelelően mi magunk büntetjük meg magunkat érte.

Az életünk nem problémamentes. Hibák elkövetése, felismerése és vállalása nélkül nem tanuljuk meg a problémák megoldását, a döntések meghozatalát és döntéseink következményeinek elvállalását. Ha ezeket megtesszük, mondhatjuk, hogy részben hibáink tudatosítása által válunk felelős emberekké. Tehát a hibák elkövetésének is van pozitív következménye. Az, hogy felismerjük, tudatosítjuk őket. Az, hogy a továbbiakban azt is megtudjuk belőlük, hol, azaz életünk melyik területén és mi módon célszerű ténykednünk ahhoz, hogy ne kövessük el őket legközelebb is.

Amikor önmagunkkal foglalkozunk, és önmagunkat neveljük, figyeljük meg a gondolataink, belső és külső kommunikációnk és tetteink következményeit. Az úgynevezett negatív dolgok gyakran pozitív eredményt hoznak létre és fordítva. Ha nem ítéljük ilyennek vagy olyannak őket, megmutathatják másik arcukat is. Ne mi legyünk kétarcúak, hanem a látásmódunk legyen érzékeny a dolgok kétféleségének észrevételére. A hibákra való figyelés ítéleteket szül. Az ítéletek megmerevítenek, mert nem arra hívják fel a figyelmünket, hogy mit tegyünk, hogyan oldjuk meg az adott problémát, hanem arra ösztönöznek, hogy bezáruljunk, gátakat emelnek vagy erősítenek meg bennünk, így járulva hozzá megmerevedésünkhöz. A hajlékonyság segít megoldani a problémákat, a merevség a negatívumok észrevétele és beépítése felé visz.

Tehát fontos, hogy ne a hibakeresés és a hibák következményeinek megítélése motiváljon minket, hanem sokkal inkább a tudatosításuk és a megoldás megkeresése.

Ez a szemléletváltás a következő kérdést veti fel: hogyan keressek számtalan problémámra megoldást? Mi ennek a módja? Ez a kérdésfelvetés elvezet a negyedik vizsgálandó területhez, amely a következő:

4. Mik a teendőim?

Miután feltártad a gondolataidat, érzelmeidet, a hitrendszeredet, a szokásaidat, a külső és belső kommunikációdat, áttérhetünk a szándékaid területére.

Hogyan váltjuk tettekre mindazt, amit megismertünk magunkból és a világból, hogyan valósíthatjuk meg a felismerések következtében létrejött szándékainkat? Hogyan tekintsünk szándékainkra? Mint felmerülő, majd szinte azonnal elhomályosuló ötletekre, vagy mint célokra, amelyeket szeretnénk elérni? Célkitűzésként kezeljük szándékaink egy részét? Melyek ezek? El is érjük őket? Hogyan? A célok megvalósítását tanultuk valahol, vagy ösztönösen alkalmazunk valamilyen ismeretet? Sikeresek vagyunk a célok megvalósítása terén?

Vizsgáljuk meg szándékaink területét. Az első, amit fontos megtennünk velük, a tudatosítás. Tudatosítsuk szándékainkat! Mi motiválta eddig és mi motiválja most életünket? Hasonlítsuk össze a minket eddig vezérlő alapelveket, az eddig kitűzött szándékainkat, az eddig felismert küldetésünket a jelenlegiekkel és a továbbiakban meghatározottakkal. Azután azt vizsgáljuk meg, mit tettünk eddig és mit teszünk most szándékaink megvalósítása érdekében. Hogyan viszonyulunk a jelen helyzethez és az elérendő végcélhoz? Merünk álmodni? A megálmodott, elképzelt végcél és a jelen között lépések sokasága áll. Hajlandók vagyunk ezt tudomásul venni és feltérképezni? Képesek vagyunk lépésről lépésre haladni? Ez a folyamatos tudatosítás türelmet, önvizsgálatot és önfegyelmet tételez fel. Becsüljük annyira magunkat, hogy e képességeket megszerezzük, majd működtetjük a saját érdekünkben? Szeretjük annyira magunkat, hogy legyőzzük a változástól való félelmünket?

Keressük meg a válaszokat

Keressük meg a választ az összes kérdésre! Ha leírjuk a válaszokat, még alaposabb lesz a magunkon végzett munka, ami ez esetben igazán megéri a ráfordított időt, hiszen saját életünket és problémáinkat tesszük áttekinthetőbbé és megoldhatóbbá általa.

Nehéz egyedül dolgozni? Keressünk társakat, akik ugyanilyen „cipőben járnak”! Tegyünk egyénenként és együtt – magunkért, mindnyájunkért!

Szükség lenne eligazításra vagy visszajelzésre? Alakítsunk klubot, ahol ez a téma! Hogyan? Ez igazán csak néhány telefonhívás kérdése. Hol? Ahol jól érezzük magunkat, ahol inspiráltabbak leszünk, nő az energiaszintünk, a kreativitásunk. Például valami olyan helyen, ahol ez az írás is megszületett…

Frank Zsófia
természetgyógyász
Tel.: (30)-397-2787

Frank Zsófia előző cikke az önismeretről és a paradigmaváltásról itt olvasható.

Cikkünk szerzője április 14-én kineziológia kezdő tanfolyamot, április 28-29-én életvezetés (life-coaching) tanfolyamot tart. Jelentkezés, részletek itt.