Hajt az a soha ki nem hunyó emberi kíváncsiságom, mely örökös harcba száll az „aki kíváncsi, hamar megöregszik” népi bölcselettel, mert az sokszor a hiedelmeken alapuló elfogadást jelenti. Higgyünk a tapasztalásban, mert csak az a miénk. Merjük elhinni, hogy megéltük.

Egyikünket félelemmel, másikunkat irigységgel tölti el a minden logikai magyarázatot „tollvonással keresztülhúzó” érzék: a HATODIK.

HATártalanul

Magából kiinduló s önmagához visszatérő kör, a végtelen felé mutató szárral. Ez a 6-os szám. Már a formája is mennyi mindent elárul: belső lényegünk ősi tudása, mélyünkből felhozott létünkkel folyamatos körforgásban álló bölcs tapasztalás, mely az univerzális egység misztikumából táplálkozik.

A grafológiában az univerzális harmóniát, stabilitást, egyensúlyt szimbolizálja.

Számmisztikailag a szeretet, a gondoskodás, a szerelem, a vonzalom, a tökéletesség, a harmónia és a szépség száma.

Az emberi szervezet hét fő pszichikus erőközpontja (csakra) közül hozzá kapcsolódik a homlokcsakra, más néven: a harmadik szem (ajna). Ez a csakra híd a szellemvilághoz, s kelyhe az intuitív érzékelésnek. Telepatikus képesség, megérzés forrása.

Hiszünk a tanokban? Éljük a szabályaikat? Mi az, amit képesek vagyunk elfogadni, csak azért, mert valaki más betűkbe szedte, mondatokká nevelte, s a többség Igent szavazott létezésére? A hatos szám jelentéstartalmának felsorolása tán így sem teljes. Ugyanakkor ez az, ami olvasható róla. Más találkozni „vele” és megtapasztalni erejét.

Mese a Valóságról

Már jó előre megbeszéltük a randevút. Kissé sápadtan, erőtlenül huppant le a mellettem levő székre. Keveset aludtam – terült el arcán a halovány mosoly. Szeméből békés nyugalom sugárzott, ahogy várakozón rám pillantott.

Kértem, meséljen nekem a kínzó, édes fájdalomról, melytől nem szabadulhat:
„Egész gyermekkorom óta valahogy másnak éreztem magam. Nem tudtam, pontosan mit jelent ez, de így felnőtt fejjel már meg tudom fogalmazni: érettebb voltam kortársaimnál és a jóval idősebb generációnál. Szivacsként szívtam magamba mások rezdülését, reagáltam a bennük még csak érzésként meg-megszülető gondolatra. Nem értették. Én meg őket. Vagyok olyan szerencsés, hogy azóta megtaláltam azokat, akik megérthetnek. Kétségtelen: több időbe telik nekik utólag megfogalmazni azt, amire én már reagáltam. Nehéz szabályozni. Magam sem tudom még.”

És a megérzések?

„Mindenkinek vannak. Kevesen merik elfogadni és hinni benne, mert minden logikát nélkülöz. Nincs séma, szabály, elfogadható keret. Nincs kultúrája, nem is lehet. Kultúrája annak lehet, ami megmagyarázható. Félünk, hogy elszakadunk az »itteni« valóságtól, s akkor marslakónak bélyegeznek, bolondnak néznek.”

Baj?

„Nem is tudom. Olyan védtelenek vagyunk mi, emberek, ezért állítunk szabályokat. S azért vagyunk védtelenek, mert nem ismerjük saját erőnket.”

Hol találtad meg az „embereidet”?

„A megérzéseimre hagyatkoztam. Hagytam, hogy a belső énem vezéreljen. Nem az egóm, az elmém: annál sokkal több. Félre ne értsd, nem járok klubokba. Valóban az Élet sodort minket egymás mellé. A legkülönbözőbb helyeken találtunk egymásra. Tanfolyamon, munkahelyen vagy például csak azért ismertem meg valakit – akiről később kiderült, csupán a csatorna volt –, hogy eljussak ahhoz, akihez kell. Nem bonyolult dolgok ezek. Mindenki azt vonzza be, amire/akire szüksége van, s ez egyénenként változó. Nem érdemes semmin sem görcsölni.”

Milyen megérzéseid voltak?

„Azt gondolom, hétköznapiak. Úgy értem, sokan vagyunk/lehetünk így ezzel. Halál, betegség, esemény bekövetkezte, egy adott személy megismerése, elhunyt érzékelése az adott lakásban. Először nem akartam elfogadni, hinni benne. Mindig azt mondtam: véletlen. Kicsit sok lett a véletlenekből, és mindig kiderült, hogy az úgy van, ahogy. Nem mondom, hogy az elfogadás csúcsán állnék, de tény: nem megmagyarázható, mégis van.”

Mindig tudod, mi fog történni?

„Hova gondolsz!” – mosolyodik el. „Nem vagyok én gondolatolvasó, sem jós. Ha így volna, ma már gazdag ember volnék – egyszer biztos összejött volna az a fránya lottó. Persze, nem lottózom. Nincs értelme. Egyszer sem nyertem.”

Hétköznapi munkádnak köze van az ezotériához?

„Nem, nincs. Érdekel, ennyi. Emberi kapcsolataimon keresztül tanulok és tanítok egyszerre, ahogy mindannyian önmagunkat és egymást.”

Hogy érzed, milyen szinten állsz spirituálisan?

„Ha hiszed, ha nem: fogalmam sincs. Nem szoktam gondolkodni rajta. Szintek. Nem is tudom, engem ingerel az ilyen kategorizálás. Szint, kaszt – a hajam is égnek áll tőle. Nincs rá szükség, és ne is legyen még csak fogalom sem. Vagyok, ahol épp, s tartok valahová. Oda, ahová a megérzéseim, intuícióm vezérel. Szeretném, hogy mindig meg tudjam élni azt, ahol/amiben éppen vagyok. Vannak nehézségeim, mint mindenkinek. Gondolom, azért vagyok itt. Mindenkinek a saját terhét kell cipelnie, és a megoldandó feladatokkal könnyíteni a saját sorsán. Nincs kivétel: az sem az, aki hirdeti a tanokat egy-egy összejövetelen. Hús-vér ember. Olyan, mint bármelyikünk. Inkább úgy fogalmazok: kezdek felébredni.”

Akkor senki ne hallgasson senkire?

„Nem ezt mondtam. Sok érdekességről hallhatsz, de az utadat akkor is Neked kell bejárnod. Senki nem fogja megtenni helyetted. Erről ne is ábrándozz. Hallgatni kell a megérzésre. Az csalhatatlan. A tiszta hang, a nem hallható, mégis mindenünket átjáró, ösztönös feloldás. Arra érdemes hallgatni. Ha ?tévedtünk?, akkor sincs baj: biztos tévednünk kellett. Mindenből tanul az ember.”

* * *

Véget ért a beszélgetés. Elbúcsúztunk. Szemében az enyém tükröződött. Nyugovóra térve azon morfondíroztam: vajon az olvasók közül hányan mesélték volna el tapasztalásukat – csak épp suttogva, hogy más meg ne hallja? Szinte még ők maguk se, mert nem hisznek magukban, önmaguknak. Biztos vannak nem kevesen, elegen.

Petre Anett