A tánc az emberi kultúrák hajnalától végigkísérte az ember életét. Az ember táncolt örömében és bánatában; tánc kísérte az átmeneti rítusokat: a születést, a felnőtté válást és a halált. A tánc mindamellett ősidőktől fogva a szakralitás eszköze volt, segített a táncoló számára átlépni saját (test)határait.

E határokat átlépve a tánc segített összekapcsolódni a Mindenséggel. Őseink a táncban megértették erőiket és helyüket a világegyetemben, így annak révén ráhangolódhattak a természet varázslatos körforgására és ritmusára is. Mágikus tánccal adóztak a természet misztériumai előtt, tánccal kértek áldást munkájukhoz, esőt és a termést beérlelő, bőséges napot.

A szertartások elengedhetetlen része

Az első nyomok a dél-franciaországi Tuc d´Andoubert barlangba vezetnek. A talajban rögzült lábnyomokból a régészek az ősember termékenységi körtáncaira következtettek. Néhány évszázadot átugorva a sámánszertartásokhoz jutunk, melyekben a sámán vagy táltos a tánc révén elért extatikus állapotban léphetett kapcsolatba a természetfölötti erőkkel és szellemekkel.

Mindeközben a világ másik felén – Indiában – a tánc szintén a szertartások elengedhetetlen része: a transzcendens szférával való kapcsolatteremtés eszköze. Szimbóluma és testi megjelenése a hinduizmus egyik főistene, Siva, akinek kozmikus táncában az isteni világrend nyilvánul meg, az élet szüntelen mozgásban lévő, átalakuló áramlata.

A tánc modernkori, jelképes alakja Zorba, a görög, akinek földöntúli, önfeledt táncában formát öltenek az ember legzsigeribb érzései. Zorba megmutatja, az ember hogyan léphet túl önmagán, hogy ne egy táncoló ember legyen, hanem ő maga legyen a tánc.

Itt és most

A táncban rejlő erőt őseink ösztönösen alkalmazták, ám a modern „racionális” világban ez a tudás hosszú időre perifériára szorult.

A XX. század azonban – részben a tudatalatti „felfedezése” miatt – kezdte ismét felismerni a táncban, illetve általában a művészi önkifejezésben rejlő lehetőségeket, és azokat tudatosan is alkalmazni.

Civilizált világunk (különösen a nyugati társadalmak) az intellektusra, az értelemre helyezi a hangsúlyt, a test végzetesen háttérbe szorul, s felborul a test-lélek-szellem közötti egyensúly. Az ész, a ráció túlhangsúlyozása azzal jár, hogy elfojtjuk, figyelmen kívül hagyjuk érzelmeinket. A teljes-ség megbomlása akadályozza személyiségfejlődésünket, mindamellett gátol az itt és most-ban rejlő boldogság megélésében. Az elfojtott érzelmek pedig – köztudottan – gyakran állnak testi-lelki megbetegedéseink hátterében.

A tánc a testhez való visszatalálás egyik legfontosabb eszköze. A tánc testi tudatosságra tanít, és segít érzelmeink kifejezésében és megélésében. Ezáltal visszaállítja az egyensúlyt, s visszavezet saját teljességünkhöz.