Az önigazolásnak/ámításnak sok bevett nyelvi formája van. Ezek rejtett jelentéseit többnyire ismerjük, mégis használjuk őket, mondván: „Te elhiszed nekem, hogy ilyen jó (önzetlen, remek, stramm, okos, szent stb.) vagyok, cserébe én is elhiszem neked, amit akarsz.”

Senkit nem szeretnék rábeszélni arra, hogy azonnal hagyjon fel ezzel a praktikával, és egyik napról a másikra közölje egyenesen a szándékait és érzéseit (ki is fordulna önmagából a civilizáció), de érdemes eljátszani az ötlettel, hasznunkra válhat egy kis egyenesség.

Bevett ámítási formulák – és ami mögöttük van

1. szerénység
Évike: „A világ minden kincséért sem akarlak zavarni a kérésemmel…”
Katika: „Ugyan, egyáltalán nem zavarsz, nagyon szívesen segítek…”

A fenti mondatváltás hallgatólagos üzleti tartalma a következő: „Te elhiszed nekem, hogy szerény vagyok és tökéletesen erőszakmentes (egy szent), cserébe elhiszem neked, hogy rendkívül segítőkész vagy (szintén szent). Rendben?” Naná, hogy rendben.

Évike talán már nem is tudja, mi rejlik a kérdésfeltevés módja mögött: álszerénység és rejtett erőszak. Ha nem így lenne, csak annyit kérdezett volna: „Lehetne egy kérésem?” – vagy valami hasonlót. Így azonban Katika kénytelen igent mondani, ha nem akarja vállalni annak a rémes terhét, hogy ő rossz ember, mert visszautasít egy ilyen szentet, mint Évi. Fokozható a hatás (az agresszió!) azzal, hogy amikor Katika igent mond a kérésre, Évi visszakérdez: „De tényleg nem gond? De igazán? Mert ha igen, akkor inkább nem is…” – és folytatja addig, amíg Katika biztosítja őt arról (a hazugságról), hogy neki direkt jó, hogy segíthet, még hálás is érte. Évi tehát elérte, hogy nem csupán a kérését teljesítik, de még viszonoznia sem kell. Ezt biztosítandó még háromszor – egyre idegesítőbben – visszakérdez, hogy de mégis mivel viszonozhatja, amíg Kati már kiabálja, hogy eszébe se jusson ilyesmi (s magában hozzáteszi: „csak menj már végre!”).

Kedves Évike! Nincs azzal semmi gond, ha a tulajdonságaid között (a tesztben lesz rá módod) felsorolod az erőszakosságot és az álszentséget. Egy kicsit mind ilyenek vagyunk, egymásról tudjuk is, csak magunkról nem.

2. dicséret
„Büszke vagyok rád…”- mondja Jolán a fiacskájának a fellépés után, meg Béla a feleségének a parti végén, és elégedetten simítja meg a buksi fejecskét, azt gondolván, most jóságosan megdicsérte a drága rokont.

Kedves Jolán, Béla és többiek! Az ilyesfajta dicséret lényege a birtoklás, a másik ember értékeinek kisajátítása. Íme a szó jelentése: „Büszkeség: a birtokolt érték feletti öröm, mely magatartásban, szóban, gesztusban fejeződik ki és hála kíséri.” (Hála, amiért rendelkezem vele.) Nincs ezzel baj, valóban az én érdemem is a gyerekem, feleségem, férjem sikere, amikor azonban önelemzésre kerül sor, ne felejtsük el belátni, hogy birtoklók vagyunk.

3. sértődékenység
Marika: „Egyáltalán nem vagyok megsértődve, de…”
„De! Meg vagy sértődve! Különben miért mondanád, hiszen nem kérdezte senki!”

Marikát nem hívták a többiek, nélküle mentek ebédelni. Mikor ezt észrevette, belesajdult a szíve: szóval unják őt, talán utálják is, mi lehet vele a baj – kérdezi magától kétségbeesve. Mire a többiek visszajönnek, valahogy megmagyarázza magának, hogy nem ő tehet róla, már a többiekre dühös, azokra a bunkókra. Szégyelli azonban előbbi ijedtségét és gyengeségét, ezért úgy tesz, mintha a világon semmi nem történt volna. Csakhogy a tüske túl mélyen fúródott a szívébe, képtelen szó nélkül hagyni a dolgot, ezért – több legyet ütve egy csapásra – hazudik egy nagyot. Egyrészt letagadja, hogy halálosan megsértődött, másrészt mégiscsak lehordja a többieket. Marika azt hiszi, jól jött ki a konfliktusból, pedig a fölényességével tovább rontotta a helyzetét. A végső megoldás, hogy egyszer megkérdezze a többieket: „Mi a baj velem, miért nem hívtok magatokkal, mit nem bíztok bennem, mit csináljak másként? Fáj, hogy nem fogadtok be…” Tény, hogy egy ilyen őszinte kérdés az ön-szembesülés veszélyes lavináját indíthatja el, aminek a végén maga alá gyűrhet a teljes kétségbeesés, mély lelki krízis. Az is tény, hogy onnan újra lehet építkezni. Ehhez azonban készség kell. Addig Marika hazudjon nyugodtan, talán könnyebb az élete elefántcsont-tornyocskájában, mint meghallani az igazságot. Hogy például azért nem szeretnek vele lenni, mert szenteskedik, kritizál vagy folyamatosan beszél, és képtelen másra figyelni.

4. nagyzolás
„Ekkora halat fogtam…” – mindenki ismeri a horgászok hencegését, amivel viccek garmadáját szülve, tíz centis fogásaik feletti szégyenüket kompenzálják. Lehet rajta mosolyogni, talán a horgász sem sértődik meg érte. Az a férfi azonban aki állandóan dicsekszik hatalmas férfiúi teljesítményével (hányszor, mennyi ideig és micsoda nőkkel…), aligha mosolyogna, amikor rákérdeznénk, volt-e valaha nővel. Pedig minden ilyen esetben felmerül a kérdés. A nagyzolás mögött ugyanis kicsiség áll, rémült önelégedetlenség. Aki a tudásával nagyzol, annyira retteg saját butaságától, mint a lepedőzsonglőr szerepében tetszelgő szerencsétlen „macsó” az impotenciától. Lehet, hogy egyikükkel sem lenne gond, ha elfogadnák hétköznapiságukat. Az okoska azt, hogy sosem lesz belőle világhírű tudós, a macsó meg azt, hogy lehet jó partner akkor is, ha nem mindig áll teljes harci készenlétben.

Zágon Judit
pszichológus, iparművész
http://web.axelero.hu/pszichoglass/frames.htm
Tel.: (20) 397-0611.
E-mail: pszichoglass@t-online.hu

(Folytatjuk)