Az itt következő fiktív párbeszéd bármelyikünknek ismerős lehet. A leírt párhuzamos párbeszédekkel az a célom, hogy elgondolkodtassam az olvasót, és egy kis elmélkedésre ösztönözzem saját párbeszédeinek mélyebb jelentéséről, a szavak erejéről, vagyis az önismeretéről.

1. változat:
Ötévesen
– Nem szeretlek, anya!
– Jaj, kicsim, hogy mondhatsz ilyet, hiszen az édesanyád vagyok!
– Akkor sem szeretlek, mert nem engeded meg, hogy a Katival játsszak!
– De hát a te érdekedben, édesem, mert ő nem rendes kislány…
– Ez nem igaz! A Kati rendes, én jobban tudom, mert az én barátnőm!
– Az lehet, de a szülei rosszak, részegesek, lopnak, és a bátyja börtönben ül. Ezért nem játszhatsz vele, édesapád is megmondta, úgyhogy ne vitatkozz, eredj a szobádba!

Húsz évvel később
– Jaj, anya, kértelek, hogy ne hívjál ilyenkor, tudod, hogy most fektetem a gyereket.
– Egész délután hívtalak, de te mindig kikapcsolod a telefont, mert neked azok fontosabbak, mint az édesanyád.
– Nem fontosabbak, anya, az a munkám, ha nem tudnád.
– Persze, csak azt nem tudom, milyen munka az, aminek nincsen becsülete.
– Talán te nem becsülöd, anya! Én nagyon szeretem a munkámat.
– Tudom, tudom, bezzeg az édesanyádat nem szereted, de megértem, én egy senki vagyok, nyilván ezt érdemlem annyi gürcölés után.
– Anya, ne kezdd megint, fáradt vagyok, és szeretnék nyugodtan mesélni Dórinak. Majd visszahívlak, ha elaludt, és akkor beszélgetünk, jó?
– Ne hívjál vissza, mert addigra én is lefekszem. Majd megpróbállak elérni holnap, hátha lesz valamikor két perced az édesanyád számára is.
– Jól van, anya, jó éjszakát.

Újabb húsz év múlva
– Igen, anya, bemegyek hozzád ma délután is, már üzentem apával, mondta, hogy áttettek a hármasba, ne félj, megtalállak. Most leteszem, mert órám van, ne haragudj. Akkor délután.
– Jól van, kicsim, várlak. És ne hozzál semmit, nincsen semmire szükségem, apád mindent elintézett és megvett nekem, beszélt az orvossal is, azt mondta neki, hogy…
– Édesanya, ne haragudj, majd délután megbeszélünk mindent, most órán vagyok.
– Ja igen, most is azokkal vagy, jól van, nem tartalak fel, csak azt akartam mondani, hogy a doktor szerint nem sok van már hátra…
– Anyukám, ne most, kérlek, háromkor ott vagyok nálad, és beszélünk mindenről.
– Ha megérem, drágám, ha megérem!
– Megéred, anya, nemsokára ott vagyok, sietek, most leteszem, ne haragudj, szia.

Tíz évvel később
– Nem akarok szociális otthonba menni! Tudom, hogy azért akartok oda bedugni, te meg a drágalátos férjed, hogy minél hamarabb megdögöljek!
– Anya, ne kezdd már megint! Este átmegyek hozzád és megbeszéljük, most nem érek rá.
– Te sosem érsz rá! Szegény megboldogult édesapád mondta mindig, hogy a Julcsika száz dologgal is képes egyszerre foglalkozni. Mindenre van időd, csak énrám nincs, de ne félj, már nem sokáig kell elviselnetek!
– Anya, hál’ istennek még sokáig fogsz élni, és nem szociális otthonba mész, hanem a legdrágább idősek otthonába, havi kétszázezerért, amit mi fizetünk Gáborral.
– Tudom én azt, hogy bármit megadnátok, csak ne kelljen velem törődnötök! Mert neked sose volt fontos az anyád!
– Anya, ha nem lettél volna fontos, nem mentem volna be hozzád minden nap a kórházba, nem ápoltalak volna utána hónapokig, nem fizetnénk a legjobb orvosokat és…
– Hát igen, én csak terhet jelentek számodra, jó lesz, ha meghalok végre.
– Anya!…
– Annyira szeretlek, édes kicsi lányom.
– Én is, anya.

A vége felé
– Halló, te vagy az, Júlia? Édesanyád vagyok.
– Szervusz, anya, én vagyok.
– …
– Nem mondasz semmit?
– Mit mondanék? Te hívtál.
– … (elcsukló hangon:) Három hónapja nem kerestél! Miattad vettem a mobiltelefont, hogy bármikor elérhess, ha kell valami!
– Nem, anya, azért vetted, hogy te bármikor elérhess.
– Arra sosem gondolsz, hogy esetleg nekem is szükségem lehet valamire?
– Mindig megmondtad, ha kellett valami, nem vártad meg, hogy kérdezzem.
– És én hányszor kérdeztelek, hogy nincs-e valamire szükséged? Milliószor!
– De egyszer sem érdekelt a válasz, mert előre eldöntötted, hogy mi kell nekem, és ha nem azt mondtam, lehülyéztél, ha semmit sem kértem, azt mondtad, utálatos vagyok.
– Ezek szerint az a legjobb, ha nem kérdezek semmit és csendben maradok.
– Azt hiszem, igen.