A hallássérülteket sajnálni szokták… Kivéve mikor kinevetik, ugratják, kihasználják, másnak nézik – s egy percig sem gondolnak arra: mit ért meg, mit nem, hogy éli meg saját helyzetét… Amikor az asszony – a lányával – a szomszédunkba költözött, nem vettem észre semmi szokatlant. Első nap láttam, hogy pakolnak, majd időnként kisebb-nagyobb csomagokat visznek. Ennyi. Három hét is eltelt, amikor először találkoztunk – a postaládánál. Bemutatkoztam, a nő is. Mondta, hogy a lánya most fejezte be az iskolát, hazaköltözött, ezért jöttek ide, a kétszobás lakásba. Aztán mosolyogva elköszöntünk és kész. Nagyon sok dolgom volt, nem foglalkoztam velük…

Egyik délután az asszony kopogott be hozzám:
– Bocsánat a zavarásért, már találkoztunk lent, Estiné Zsóka vagyok…
Nem mertem beismerni, hogy még a nevét is elfelejtettem. Ő megjegyezte az enyémet. Van ilyen – gondoltam, majd megkérdeztem: miben segíthetek?
– Nagy kérésem lenne – kezdte félénken. – A lányom lázas, beteg, és rá kellene nézni egyszer-kétszer. Délutános vagyok… és… szóval… ő nem tud telefonálni, nem tud szólni, bármi van… mert nem hall.

Döbbentem néztem rá. Az a szép, csinos, fiatal lány? Akiről azt hittem, hogy felvágós, nagyképű? Mert nem köszönt vissza sosem?

– Beszélni sem tud? (Gondoltam, talán később veszítette el hallását.)
– Kicsi t furcsán, gyerekesen ejti ki a szavat – mondta szerényen az édesanya. (Mintha csak az gondolta volna: de jó, hogy még így is, ennyire…) Hatéves volt, amikor átszúrták a dobhártyáját a jobb oldalon. A másikkal meg így született. Azt mondták akkoriban legalábbis… Pedig megértette kiskorában azt is, amit bal oldalról mondtam. Vagy csak képzelem? – nézett rám könnyes szemekkel.
– Férje? – kérdeztem automatikusan. (Meg is bántam azonnal.)
Zsóka nyugodtan válaszolt:
– Tavaly halt meg. Agyvérzésben. Akkor adtam el a garzonlakásunkat. Tudja, hármas sírhelyet vettünk. Sokba került nagyon! Mert itt van ez a szerencsétlen lány… Nem tud férjhez menni! Kinek kell az ilyen?

Nem jutottam szóhoz! Mit gondol ez az asszony mégis? Hiszen a múltkor a lányt egy nagyon csinos fiatalemberrel láttam. Itt szállt be a márkás kocsiba a kapu előtt! Nem firtattam soha a ház dolgait, de most nem álltam meg szó nélkül.

– Udvarlója csak van?
– Neki? – nézett csodálkozva Zsóka. – Kinek kellene az Esti Eszti? Vagy ahogy ő mondja, Esti-Esti. Pedig jó alakja van, az igaz, és sok márkás ruhát adnak neki a házaknál, ahol takarít, de akkor is?

Az órájára nézett: elmegy a buszom – mondta szinte hang nélkül, erős szájmozgással – mintha a lányához beszélne! Azzal kezembe nyomta a kulcsot, és már rohant is. Én is – fel Esztihez. Éreztem, itt nincs minden a helyén… Még két perc, és árkon-bokron túl lesz!

Nem hallotta a zár csörrenését, a kopogást: semmit! Lassan, óvatosan mentem a nyitott ajtó felé. A fotelben ült. Hosszú fekete szoknya, kékesfekete, erősen kivágott blúz volt rajta. Lábán bokalánc, kezén karkötők, aranygyűrűk…
Átkaroltam. Megrázkódott, majd riadtan nézett rám.
– Édesanyád mondta, hogy beteg vagy – mondtam szembe fordulva, szájmozgással és mutogatásokkal kísérve.
– Értem – válaszolta lassan, kissé törve, erős torokhangon, jeltolmács-jelekkel kísérve. – Megyek, munka vár.
És az asztalon sorakozó gyógyszerekre mutatott. Aztán jelezte, hogy rendben. (Tehát bevette őket.)
Alaposan megnéztem ismét. Takarítani menne így? Neeem! Nem ma születtem azért én sem…
– Mit dolgozol? – kérdeztem az előbbi módon.

Kezével kis dobozkát rajzolt, és úgy csinált, mint aki fényképez. Ezek szerint fotózzák, aztán ellátják ruhákkal, vacsorával, esetleg kevéske pénz is kap… Vagy befogják egyéb dologra is netán? Nem hallja, ki beszél, mit beszél, se neveket, se címeket nem ért, nem kell tartani tőle! Hirtelen a tévére néztem. Akkor tudatosult bennem, hogy csak kép van – hang nincs. Szegény! Nézi, de nem ért belőle semmit. Nem hallja a zenét, a hangot, a beszédet, a sírást, a nevetést. Nem érti, hogy a „barát” nem segíti: kihasználja. Azt hiteti el vele, hogy AZ munka! Micsoda szöveg mehet körülötte! És tuti, hogy élvezik: mást mutatnak, mást mondanak, jó nagyokat nevetnek – nem érti úgyse! Ha pedig beszélnek hozzá – utasítást kap – szájról olvasott szavakból rakja össze gondolatait… És az anyja? Nem jön rá? Vagy nem AKAR rájönni? Az ő dolga… Nekem nincs jogom szólni, beleszólni! Pedig legszívesebben elvinném Esztit a sérültségének megfelelő egyesületbe, ahol megmagyaráznák neki… Néztem rá szigorúan.

Eszti „érezte”, mi jár a fejemben! Felugrott. Két kézzel átölelt, úgy mondta: Pes-ti Es-ti… Aztán szájára tette kezét, és a fejét csóválva jelezte: „nem szabad beszélni”! (Elmondhatták neki párszor.) És leült mellém, puszit adott…
Akkor villant fel a telefon. (Speciális, fénykijelzésű készülék.) Eszti nem vette fel. Kabátja után nyúlt, és intett, hogy indulhatunk. Az ezüst BMW már várta kint.

Nagy Ildikó

A szerző Szombathelyen élő szabadúszó újságíró. Vállalja könyvek lektorálását, szerkesztését, könyvkritika, reklámcikk írását, stilisztikai javítást, szórólap-szövegek összeállítását.
Elérhetősége: ildiko.nagy@vipmail.hu, tel.: 06 (30) 342-6492.

(A fenti cikk eredetileg a www.magyarvirtus.com portálon jelent meg. Illusztráció: Zsozírisz Galéria.)