Az ember evolúciójáról tanított nézetek több sebből véreznek, írja Szendi Gábor, aki cikkében összefoglalta az előtörténetünk homályos pontjait sokkal jobban megvilágító „vízimajom” elméletet. Bár első hallásra meghökkentőnek hangzik, sok tényező arra mutat, hogy az ember eredendően vízi élőlény volt.

Még be sem mutatkoztam: Szendi Gábor vagyok, és nagyon szeretem a vizet. Bizonyára Ön is így van ezzel, úgyhogy a továbbiakban jól meg fogjuk érteni egymást. Gyerekkoromban gyakran már nyitáskor ott voltunk a Palatinuson, és addig maradtunk, amíg el nem kezdték leengedni a nagymedence vizét. A gyerekek általában megőrülnek a vízért, ugrálnak, fröcskölnek, úsznak, labdáznak. A lényeg: benne lenni a vízben. Persze, ahogy öregszünk, talán csökken a strandolási hév, a tömegnyomor és a fonnyadt virslik a büfében elveszik a kedvünket, de továbbra is szeretünk otthon a kádban ücsörögni, vagy élvezni a zuhany csiklandozó sugarait, miközben őrülten pörög a vízóra. Vagyonokat költünk arra, hogy víz mellett nyaraljunk, és a gazdagság egyik legirigyeltebb luxusa a saját medence.

Tulajdonképpen miért vagyunk annyira oda a vízért? Végül is a majomtól származunk, s egy csimpánzt semmivel sem lehetne jobban kihozni a sodrából, mint hogy belelökjük egy bármilyen sekély vízbe. Ebből olyan hiszti lenne, hogy ezt már csak úgy lehetne fokozni, ha közben még a banánját is kitépnénk a kezéből.

A csimpánzok a fákon élnek, még a földre is ritkán jönnek le, hiszen a földön járás nekik olyan, mintha mi kézen járnánk. A vizet meg kifejezetten kerülik. Ezzel szemben az összes ősi kultúra a vizek mellett alakult ki, s az ember mély és különös vonzalmat érez ezzel a folyadékkal szemben, amit prózai egyszerűséggel H₂O-nak nevezünk.

Sir Hardy mellszőrzete

Évmilliók alatt ki tudja, hány szerelmes nő túrta fel, majd simította el szerelmese mellkasán a szőrt, s talán néha meg is csodálta, milyen szabályos és érdekes alakzatban nőnek a szőrszálak. Sir Alister Hardy, vízi biológus egy nap, talán zuhanyozás közben, szintén felfigyelt erre, s mivel víziállatok tanulmányozásával töltötte addigi rövid életét, hirtelen egy bizarr ötlet cikázott át agyán: „Well, ez teljesen olyan, mintha a vízben, úszás közben a test körül keletkező áramlatok irányában nőnének a szőrszálak”. Aztán gondolom, jó hidegre állította a zuhanyt, hogy lehűtse magát, és kiverje fejéből ezt a badarságot. Elvégre egy lord és professzorságra vágyó kutató ne gondoljon ilyen sületlenségeket. Vagy harminc évig hallgatott is. Ám egyszer – még az ötvenes évek végén – meghívták egy búvárklubba előadást tartani, és ott szűk körben, oldott hangulatban, önkontrollját elvesztve kifecsegte, hogy neki az a benyomása, hogy az ember egykoron vízben élő állat volt. „De ugye köztünk marad?”

A média mindenhol ott van, ahol valami szenzáció hangzik el. Hardy ötletét is szertekürtölték a világban apró hírecskékben, amiknek a felét újságírók szokták kitalálni. Az érdeklődés – ahogy lenni szokott – egy-két hétig tartott, aztán az újságok a papírgyárakba kerültek, vagy ablakot pucoltak velük, és később már ki emlékezett arra, mit olvasott a múlt héten, reggeli közben.

Hardy végül 1960-ban pironkodva megírta elképzeléseit a The New Scientist-ben, s ezzel számára kifújt az egész. Néhány kutató azonban komolyan vette az ötletet, s Desmond Morris a Csupasz majom című könyvében 1967-ben meg is említette ezt. Az egész bizonyára ennyiben maradt volna, ha tíz évvel korábban egy angol szakos, kétgyermekes családanya, rá nem unva a háziasszonykodásra, fejébe nem veszi, hogy írni fog. Megnyert egy-két irodalmi pályázatot, majd szerelmes történeteket kezdett gyártani magazinoknak. De ebből is elege lett, és sikeres tévéjátékokat kezdett kiagyalni a BBC-nek Elaine Morgan művésznevén, amit azért könnyű megjegyezni, mert teljesen megegyezik rendes családi nevével. A hatvanas években járunk, Morgan ebbe is beleun, és akkor a kezébe kerül Morris könyve. Kezéből kiesik az írógép, s nem akarom tovább fokozni: Morgan beleszeret a vízimajom elméletnek nevezett őrületbe, amit tudományos körökben szóba hozni olyasminek minősül, mintha a Lordok Házában valaki a királynőt becsmérelné. Morgan elolvas egy-két könyvet az ember evolúciójáról, és rádöbben, hogy Darwin „Az ember származása” című klasszikus művében egy férfi soviniszta evolúciós tant hirdetett meg: e szerint a férfi elmegy vadászni, a nő meg otthon üldögél és várja őt. Megírja hát A nő származása (The Descent of Woman) című könyvét, merőben új evolúciós felfogásban, ami 1972-ben a hónap könyve lesz az Egyesült Államokban. 1980-ban készül el Vízimajom (The Aquatic Ape Hypothesis) című műve, melynek legfrissebb összefoglalása 1997-ben jelent meg. Az elmélet a megélhetési kutatók körében osztatlan ellenszenvet váltott ki, hiszen ahogy Thomas Kuhn is megjósolta a tudományos forradalmakkal kapcsolatban, az új elméletek győzelme soha nem a régi elméletek cáfolatával, hanem képviselőik kihalásával válik véglegessé.

A csupasz majom

Visszatérve Sir Hardy mellkasához, az ember maradék kis testszőrzete valóban úgy nő, ahogy a víz áramlik a vízben úszó ember körül, szemben az emberszabású majmokkal, akiknek szőrszálai teljesen szimplán, függőlegesen lógnak, védve őket az esőtől. Ez valóban szembeötlő különbség, de mielőtt teljesen elmerülnénk a szőrzetek száz éve folyó összehasonlítgatásában, még izgalmasabb kérdés: hova is tűnt a bundánk? Sőt! Hova tűnt a testünkről a szőr, és miért van a fejünkön hajkorona?

Ez az egyszerű kérdés olyan, mint a dominóépítő versenyeken az első dominó megpöccintése: az egész jelenlegi hivatalos evolúciós történet szépen kacskaringózva összedől.

A szavanna-hipotézis tankönyvi, akadémikus álláspontja szerint, hol volt, hol nem volt, egy napon közös ősünk lejött a fáról, és olyan csuda jónak találta a kézenjárást és a vidám kergetőzést az éhes kardfogú tigrisekkel, hogy többé nem is volt kedve visszamenni. Pár millió évet persze belefeccölt, hogy a lába átalakuljon a felegyenesedett járáshoz, de a fogócskára mindig kapható társaság megérte. S ha már felszabadult a két keze, nosza, vadászszerszámokat kezdett készíteni, és mert együtt jobb vadászni, gyorsan megtanult beszélni is.
Mesének remek, tudományos elméletnek azonban sántít.

Az evolúció kegyetlen dolog, minden kis előny a túlélést szolgálja, mint a futóversenyeken, ahol századmásodpercek döntik el az elsőbbséget. Ha mi 7-10 millió éve a szavannákon tréningeztünk a túlélésre, akkor alkalmazkodásunknak tökéletesnek kellene lennie, ahogy tökéletes a teve, a jegesmedve, a hal és a bélbaktérium alkalmazkodása a saját életteréhez.

Csupaszságunkkal az a fő gond, hogy majd minden szavannai állat bundát visel. Az ugyanis – bármily meglepő – napernyőként véd a tűző nap melegétől. A vízhez alkalmazkodott emlősök viszont, mint a delfin, a bálna, a fóka, vagy a víziló, mind csupaszok. Ugyanis vízben a bunda inkább akadályozza a haladást, és csak azok a vízhez alkalmazkodott állatok szőrösek, akik hivatalos ügyekben sokat tartózkodnak a szárazföldön is. Pl. a hód, a vidra és társaik. Na jó, mondhatná erre Ön, de ott van például az elefánt, nem mondhatni, hogy nagyon szőrös lenne; akkor ő is víziállat volt egykor? Pontosan ez a helyzet. Dr. Ann Gaeth és dr. Robert Short ausztrál kutatók kimutatták, hogy az elefántembriónak kezdetben olyan veséje van, mint a víziállatoknak, s régi szabály, hogy ami a magzati életben egy időre megjelenik, az egy korábbi evolúciós kaland maradványa. Fosszilis maradványok és DNS vizsgálatok is megerősítik, hogy az elefánt kb. 30 millió éve hagyta el a vízi életet. A genetikai vizsgálatok szerint az elefánt legközelebbi rokona a tengeri tehén, csak nem ápolják a kapcsolatot. A rejtélyes ormány eredeti célját mutatja, hogy a mai ázsiai elefánt, aki jó úszó, ormányát periszkópként feltartva veszi a levegőt úszás közben.

Ezzel természetesen arra szeretnék utalni, hogy a bundánkat mi is azért veszítettük el, mert egykoron a vízi élethez alkalmazkodtunk. A haj (a fodrászok nagy szerencséjére) itt lép be a képbe: míg a testi szőrzet lassítja a vízben haladást, a haj véd a tűző nappal szemben, hiszen úszás közben csak a fej emelkedik ki a vízből.

A bunda más célt is szolgált. Hogy egyszer majmok voltunk, arra utal az ún. Moro-reflex, vagyis hogy a baba ösztönösen tud kapaszkodni. A majomanya nem sokat foglalkozik azzal, hogy kölyke le ne essen a hátáról olykor; le is esik, így végzi munkáját a természetes szelekció. Mozgó anyán tessék kapaszkodni! Viszont, ha a bunda ilyen fontos volt akár a fán, akár a szavannán, akkor csak arra gondolhatunk, hogy valamiért nagyon-nagyon előnyös volt elveszteni a bundánkat, és ez nem veszélyeztette utódaink létét, különben nem volnánk itt.

Ez az előny a vízben való könnyebb úszás, ahol a babának elég nehéz nagyot esnie! Ez ellen nem a kapaszkodás, hanem az úszás véd, s szemben az emberszabásúak víziszonyával, az embercsecsemő születése pillanatától feltalálja magát a vízben. A vízimajom elmélet szerint egyébként a nőknek pont azért hosszabb a hajuk, mert a kapaszkodást szolgálja a vízben a mamával utazó bébinek.

Még egy futam elvesztett bundánkról: a szavanna hipotézis szerint bunda helyett tudunk izzadni a meleg ellen. Csakhogy a szavannában, ahol a víz az aranynál is többet ér, napi tizenöt liter vizet elpárologtatni a világ legnagyobb luxusa, különösen azért, mert az ember teste víztartalmának tíz százalékos elvesztésére már kómába esik, míg a szavannai állatok húsz százalékos veszteséget is kibírnak.

Kockáztassuk meg tehát a feltevést, hogy az Ember talán nem a szavannára lett kitalálva.

Az izzadó majom

Az ember tehát rengeteget izzad, és eközben sok sót veszít. Ha egy szerkezet célját a funkciójából akarjuk megérteni, azt kell mondjuk, hogy az emberi verejtékmirigyek arra lettek kitalálva, hogy megszabaduljunk a sótól. De hol van itt sófelesleg, amikor már az ősember is bányászta a sót, mert valahogy kompenzálnia kellett azt az evolúciós deficitet, amit az állandó sóvesztés jelentett neki? Ennyire rosszul lettünk megcsinálva? Vagy nem a szavannára lettünk tervezve!

S miért az ember az egyetlen szárazföldi emlős, aki sírni tud? Na jó, persze könnyezni minden állat tud, ha muslica megy a szemébe, de bánatában, örömében csak az ember sír. Ha a szavannai állatokkal hasonlítjuk össze magunkat, vizelet-kiválasztásunk sem valami gazdaságos.

A magyarázat az, hogy a tengeri táplálékkal igen sok sót vesz magához minden víziállat, illetve halakkal táplálkozó madár. Mindegyik állat a maga módján megszabadul a rengeteg fölösleges sótól, a teknősök és sok vízimadár például a szemében lévő sajátos miriggyel választja ki a fölös sót a testéből.

Mármost, ha mi a vízi életmódhoz alkalmazkodtunk, akkor nagyon is pazarlóan bánhattunk a verejtékünkkel, könnyeinkkel, vizeletünkkel, mert víz volt bőven, és muszáj volt megszabadulnunk a sótól, különben egy idő után kikristályosodtunk volna.

Aztán, amikor egyszer csak a víz helyett a szavannán találtuk magunkat, már késő volt mindent visszacsinálni, hát izzadtunk tovább. Erre feltaláltuk a dezodort.

A kövér majom

További rejtély vagy méltánytalanság, amivel annyi nő küzd nap mint nap: a bőrünk alatti zsírréteg. A szavannai állatok vagy a majmok nem rendelkeznek jelentős bőr alatti zsírszövetekkel, viszont a vízi emlősök mind vastag zsírréteget fejlesztettek ki az évmilliók során, hogy megvédjék magukat a víz állandó hűsítő hatásával szemben. A szavannán zsírréteget kifejleszteni, amikor amúgy is meleg van? Hogy még többet izzadjunk? Hogy lassítsuk a futást? Egyáltalán nem jó ötlet.

De vajon nem egyszerűen az eltunyult élet következménye csupán a bőrünk alatt rejtőző zsírraktár? A helyzet az, hogy a bálna is le tud fogyni, akárcsak az ember, de mindkettőnek ott maradnak a zsírsejtek a bőre alatt, míg a „többi” szavannai emlősnek nincs ilyenje. Az embernek tízszer több zsírsejtje van, mint bármelyik emberszabású majomnak.

A hájnak tehát van valami oka, és mivel csak a vízi emlősökre jellemző, ismét arra kell következtetnünk, hogy hajdanán vízi életet folytattunk.

S hogy milyen finom rendszerek ellenőrzik, vajon eléggé felszerelkezett-e az anya a gyermek kihordására: meddőségi vizsgálatokból tudjuk, hogy ha a nő teste pubertáskorban nem tartalmaz legalább 15-20% zsírt, akkor nem jelenik meg vagy éveket késik a menstruáció; ez a helyzet pl. a világ szegényebb részein. A fogyókúra, a csökkent kalóriabevitel, vagy mit ne mondjak, az anorexia nervosa tartós menstruációs zavarokat, átmeneti meddőséget idézhet elő. Nem véletlen tehát, hogy sokáig a rembrandti elpuhult, elomló női test volt az ideál, mert a termékenység kapcsolatban áll a zsírszövetekkel.

Az sem véletlen, hogy az anyukák ösztönösen vonzódnak a pufók babákhoz, akiknek gömbölyű pofikája, nagy tokája van, hasán és combjain össze lehet csippenteni a hurkákat. Az anyukák olykor büszke számháborúba kezdenek, hogy kinek hány kilóval született a bébije. Ha egy majom- és egy embercsecsemőt összehasonlítunk, szembeötlő a különbség; arra gondolhatnánk, milyen sovány szegény kis majom. Ám sem a fán ugrálva, sem a szavannán rohangálva nem előnyös egy dagadt babát cipelni, mert ez lassítja az anya mozgását. A háj minden értelemben luxus a szavannán és az erdőben. Az anyai büszkeség gyorsan átértékelődik egy érdeklődő oroszláncsapat nyomására.

Szóval a szavannán a háj kész életveszély, de a vízben nélkülözhetetlen! Ez védi a babát a lehűléstől, és ha egy dundi csecsemőt a vízbe teszünk, egyből világossá válik a háj eloszlásának sajátossága: a baba, mint egy keljfeljancsi, mindig a hátára fordul és arccal felfelé lebeg a vízben.

Vizes őshaza

Talán most jött el az a pillanat, amikor muszáj megmondani, mégis hogy gondolják a vízimajmosok ezt az egészet. Lejönni a fáról és a vízbe ugrani legalább olyan zűrös, mint lemászni és futkosni kezdeni a szavannán. A magyarázat hiányzó láncszeme a „körülmények hatalma”.

Elfogadott nézet, hogy 6-7 millió évvel ezelőtt a családfánkon egy közös ős ugrándozott. Majd 2-3 millió év hiányzik a családi albumból, ezt nevezzük fosszilis lelethiányos időszaknak, s aztán már ott vannak az emberszabásúak, és a két lábon járó előember. Lucy nagynénénket Donald Johanson találta meg Kelet-Afrikában, Hadarban. A hölgy kb. 3-4 millió éves. Lucy már két lábon jár, de köré szavanna helyett erdőcsoportokat és sok-sok vizet képzeljünk el. Csontjait ugyanis halcsontvázak és krokodiltojások közül kellett kibányászni. Földtörténeti kutatások is azt bizonyítják, hogy Afrika ezen vidéke, ahol az összes emberszerű rokonunkat megtalálták, részben víz alatt állt, és tulajdonképpen a táj képét sok-sok szigetecske és a köztük hullámzó tenger alkotta. Szavanna meg sehol. Na, most szavanna hipotézis szavanna nélkül nem hangzik valami biztatóan.

A vízimajmosok álláspontja igen kézenfekvő: amikor Afrika keleti része a felmelegedés miatt víz alá került, a szigetcsoportokon rekedt közös ős választhatott a kihalás vagy a vízundor leküzdése között. Utóbbit választotta, vagyis ráfanyalodott, hogy egyre többet gázoljon a vízben. Világos, hogy a vízben nem túl hatékony négykézláb mászkálni, viszont a hátsó két lábon való felegyenesedett járás igen előnyös, hiszen sokkal mélyebb vízen is át lehet lábalni, főleg, ha egy kölyök csimpaszkodik az anyán. Hogy mindez nem spekuláció, jól mutatja, hogy például a Borneó partjain élő nagyorrú majom élőhelye ma olyan, mint Lucy-é volt anno, vagyis erdők és vizek váltogatják egymást, és a nagyorrú majom igen gyakran gázol át két lábon egyik száraz területről a másikra, és jól tud úszni. Ha megzavarják, akár húsz métert is úszik a víz alatt, bár általában víz fölé tartott fejjel szeli a habokat.

Az elméletet még inkább alátámasztja a bonobók esete. Genetikai vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy a bonobók elődei mind a csimpánzoknak, mind az embernek, mind a gorillának. A bonobókat tekintik a legemberszerűbb emberszabású majomnak. Meghökkentő módon ők nem félnek a víztől, előszeretettel mászkálnak benne, szeretnek a vízben hűsölni, sőt olykor teljesen alá is merülnek benne. A bonobók igen sokat járnak két lábon, és hátsó lábaik hosszúak és erősek.

Visszatérve a családfánkhoz, a víz kb. 3-4 millió évvel ezelőtt levonult, Afrika ismét kiemelkedett, s ott állt a vízimajom szárazra vetve. De már nem majom volt, hanem ember. 2002 nyarán jelent meg az a tudományos közlemény, amely genetikai vizsgálatokkal kimutatta, hogy az emberszabásúak és az ember útja kb. 3 millió évvel ezelőtt vált szét végérvényesen. Ha ehhez hozzávesszük a családi album hiányzó oldalait 7 és 4 millió év között, akkor a valódi szakítás ezen időszakban következett be, csak erről egyelőre nincsenek csontleletek. Ez időszak alatt ősünk annyira megbarátkozott a vízzel, hogy ma már meg sem tud lenni nélküle. A víz volt az a kényszerítő körülmény, ami miatt felegyenesedett.

Hogy mi most emberek vagyunk, és nem csimpánzok, az végül is annak köszönhető, hogy ősünk jó időben jó helyen volt. Akik ugyanis az idő tájt Afrika nem lesüllyedt területein tanyáztak, azok megmaradtak majmoknak.

A búvár majom

Még a XIX. században Paul Bert azzal foglalkozott, hogy kacsákat dugdosott be a víz alá, hogy megnézze, mi történik ekkor. Észrevette ám, hogy a gyorsan dobogó kacsaszív egészen lelassult, amikor a kacsa feje a víz alá merült. Kiderült, hogy a kacsa a lelassult testi funkciói miatt a víz alatt háromszor olyan sokáig bírja ki egy adag levegővel, mint normálisan. Hasonló funkció emlősöknél is megfigyelhető.

Amikor az embert vizsgálták, megfigyelték, hogy pusztán az arc vízbe merítése reflexesen lelassítja a szív működését. A funkció kiváltódását az arcon található hidegreceptorok közvetítik, ezért van az, hogy a felhevült arc és a víz találkozása a nagy hőmérséklet-különbség miatt olykor drasztikus szívlassulást vagy szívmegállást eredményezhet.

Emberszabásúakkal is próbálkoztak, de a kísérlet reménytelen. Nem csupán azért, mert az emberszabásúak félnek a víztől.

Elszánt kutatókat az állat tiltakozása nem szokott visszarettenteni a kísérlettől, erről az állatjogi aktivistáktól lehet bővebb felvilágosítást kapni. A fő gond az, hogy az emberszabásúak nem tudják akaratlagosan szabályozni a légzésüket. Mi emberek, tudunk egy nagy levegőt venni, és azt sokáig visszatartani. Ugyanerre képesek a vízi emlősök és a vízi életre berendezkedett állatok. Egy emberszabású azonban nem tudja megállni, hogy a víz alatt ne lélegezzen, vagyis egyből megfullad. Az embert és a vízi élethez szokott állatokat különféle mechanizmusok segítik, hogy a víz ne hatoljon be az orrukba, szájukba. Az ember orrlyukai, szemben a majoméval, lefelé néznek, vagyis vízbe merüléskor egy-egy légbuborék torlaszolja el a víz útját. Ha az arcot víz éri, automatikusan bezárulnak a „légzőnyílásaink”.

Vízi múltunkat bizonyítják azok a meglepő tapasztalatok is, hogy a vízben szülés jó a babának is, a mamának is. Képzeljük csak el, hogy egy újszülött a víz alatt jön a világra, és rögtön tudja, hogy neki most nem szabad levegőt vennie! Ugyanis a merülési reflex része a lélegzetvétel automatikus szüneteltetése. A babák a víz alatt később is minden félelem nélkül, vidáman úszkálnak, játszanak, s időnként felbukkannak a felszínre levegőért, mintha született delfinek lennének.

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus, tudományos munkatárs

A cikk folytatásában többek között a beszélő, a következtető, a beteg és a szerelmes majomról, valamint arról olvashat, hogy mi köze észbeli képességeinknek a tengeri táplálékban nagy mennyiségben megtalálható omega-3 zsírsavakhoz. A folytatáshoz kattintson ide!

Ha érdekli Szendi Gábor Depresszióipar című könyve, itt többet is megtudhat róla.