Nem értem a nőket! Nem mindet úgy általában, csak néhányat, akiket mostanság világszenzációként tálal a sajtó. Anyóka korú matrónák büszkén mutogatják pár hetes újszülöttjüket, elégedetten mosolyognak a kamerába, és elhiszik magukról, hogy ők most kismamák.

Mintha valami unikális tettet vittek volna végbe, valamiféle biológiai csodalénynek gondolják magukat, akinek a többi halandóval ellentétben sikerült megfejtenie az örök ifjúság titkát.

Pedig e hölgyek inkább szánni valók, mint csodálatra méltók. Nem tettek mást, mint pénzre vagy szenzációra éhes orvosok (sarlatánok?) kísérleti alanyaivá lettek. Önkéntes „szülőzsákként” kihordják egy általában ismeretlen fiatal pár magzatát, kilenc hónap leteltével császármetszéssel megszabadulnak tőle, majd mesterségesen, cumisüvegből táplálják az újszülöttet.

Csak a gyerektől nem kérdezte senki, hogy akar-e így a világra jönni, tévében, címlapon mutogatott csudabogár lenni, óvodában, iskolában a szókimondó társak élcelődését elviselni, és főként (jó esetben) tinédzserkorában vagy kora huszonévesen árvaságra jutni. Az érzelmek terén s talán még anyagilag is valószínűleg hátrányba kerül a kortársaival szemben, mert feltehetően nyugdíjból élő anyja egzisztenciája nem lesz elegendő a taníttatására, gondtalan felnevelésére.

Ez pedig baj, bár korántsem akkora, mint a lelki kár. Mert senki se mondja, hogy egy hatvanöt éves nő úgy viselkedik, úgy érez, mint a húszas, harmincas éveiben járó. És ez így is van rendjén, minden kornak megvan a maga érzelemvilága. Az anyaság a fiatal nőké, ők tud(hat)ják okosan szeretni az apróságokat. Ha kell, szép szóval, szeretettel nevelnek, ha szükséges, következetes szigorral. Az idős nőké a nagymama szerep; a pár órás felhőtlen dédelgetésé, becézgetésé. Ők ekkor már általában csak a gyereknevelés napfényes oldalát ismerik. Elhalmozzák az apróságot a kedvenc sütivel, együtt nevetnek az állatkertben, aztán hazaviszik a mamához. A nyűgös, beteg gyerek ápolása, iskolai előmenetelének felügyelete, kamaszkorában a rossztól való féltés az anyák dolga, nem a nagymamáké.

De mit is kaphat, a hervadó korú anyja által világra erőltetett csöppség? Vagy majomszeretetet, ami olykor rosszabb, mintha nem szeretnék, vagy a nyugdíjas évekkel gyakran együtt járó türelmetlenséget. Elképzelhető, hogy a kezdetben agyonajnározott csecsemő, amikor már huszadszor sír fel egy éjszaka vagy később juszt sem veszi fel a piros nadrágot, anyját alaposan kiborítja, s mert már ösztönei sem úgy működnek, mint a húszéveseké, hamar elveszíti a türelmét. Talán még a keze is eljár. Ami az ő szempontjából érthető és természetes reakció, hiszen az évek alatt megfáradt test éjszaka pihenne inkább, és már türelme sem a régi, elkoptatta az idő.

A gyerek persze ebből semmit sem ért, legalábbis kezdetben. Később persze gyanakodni kezd, hogy az óvodában miért olyan fiatalok az anyukák, csak az övé hasonlít a többiek nagyijához. Az is meglehet, hogy mire iskolába kerül, már anyja szorulna ápolásra, és neki kellene hirtelen felnőtté válni, hogy a második csecsemőkor felé ballagót ellássa.

Lám, a nagymamakorban szülő nők és jobb sorsra érdemes porontyaik életútja szinte előre látható, de mi lesz vajon az orvossal, aki ezt véghezvitte? Általában semmi. A diplomáját nem vonják vissza, kollégái, a hirtelen támadt világhír miatt, talán még irigykednek is rá. Lelkiismeretlen, öncélú emberkísérletről, etikátlan, a hippokratészi eskü ellen való vétségről szó sem esik. Talán hosszú évek múltán, ha majd kénytelen megvonni élete mérlegét, döbbenhet rá, hogy (legalább) két ember sorsát feláldozta a saját szakmai hiúsága oltárán.

Lóránth Ida