Tabutéma, amivel nem szeretünk foglalkozni, de előbb-utóbb szembetalálkozunk vele, nem kerülhetjük ki. Hogyan nézzünk szembe a halállal? Bizony elkél a segítség.

A nemrég megjelent könyv, az Elengedlek végre szerzője szerint az egyik leghatásosabb eszköz, amivel elterelhetjük figyelmünket az űrről, amit az elhunyt hagy maga után, ha hagyjuk eluralkodni magunkon az önsajnálatot. Ilyenkor egyszerűen azt akarjuk bebizonyítani magunknak, hogy mi, az itt maradottak sokkal rosszabbul jártunk, mint aki eltávozott, hiszen nemcsak a világ nyűgeivel, hanem az ő halálának minden kísérő jelenségével is szembe kell néznünk. Magyarán, azt akarjuk elhitetni magunkkal, hogy neki immár milyen jó, míg nekünk minden nagyon rossz.

Nem ritka, hogy aki hagyja magán parttalanul eluralkodni ezt az érzést, némi nehezteléssel gondol a halottra, szinte azt sugallván, „te aztán jól kibabráltál velem”. Holott lényegében ez az egész viselkedés arra szolgál, hogy ne hiányozzon annyira, akit magával ragadott a kaszás.

Fel lehet, fel kellene készülni!

Mindez a felkészületlenségünkből fakad, abból, hogy előzetesen nem alakítottunk ki az elhunyttal olyan viszonyt, hogy ne kelljen ezt az önfelmentő eszközt bevetnünk.

Egyik rokonom, amikor meghalt a felesége, így fogalmazott: közülünk én vagyok a legnagyobb vesztes. Mondta ezt azoknak, akik végletekig lesújtva álltak körülötte és vigasztalták egymást. Ez végül is nem a Forma-1, csak ott méricskélik, hasonlítgatják a veszteségüket azok, akik az önsajnálatban találnak vigasztalást. Tény, hogy egy anyát nem pótolhat a feleség, a gyerek, mint ahogy a párját vesztett férfit vagy nőt is csak látszólag képesek megvigasztalni a szülei. „Az almát nem helyettesítheti a körte és viszont”.

Nem összehasonlítható dolgokat csak az önsajnálatba süppedt ember „versenyeztet” egymással, ami mögött legtöbbször az önzés áll. Mondanám, hogy az ilyen ember ne is olvassa tovább könyvemet, de nem teszem, mert éppen ő az, akinek meg kellene változnia. A szeretet, a hiányban felismert összetartozás-érzés ugyanis nem holmi üzleti befektetés. Talán egyesek megmosolyogják azt, aki önzetlenül tesz valamit másokért, de ha valaki ezt nem érti, nem érzi át, ő maga nem így cselekszik, bizony rettenetesen fog szenvedni akkor, amikor életének egyik fontos szereplője eltávozik, mert ekkor már az önsajnálat nem segít. Meglehet, ekkor ismeri csak fel, hogy végérvényesen elrontott valamit, amit immár soha nem tud helyrehozni.

Mi lett volna, ha…

Ilyenkor tesszük fel rendre azt a bugyuta kérdést, hogy mi lett volna, ha…? Ez is az önsajnálat és az ebből fakadó önfelmentés egyik eszköze, mert a sok „ha”-ra adott válaszainkkal azt próbáljuk igazolni: a végkifejlet így is, úgy is ugyanaz lett volna. Felkutatjuk, összegyűjtjük az ezt alátámasztó orvosi, rokoni „szakvéleményeket”, és ezek ismeretében igyekszünk önsajnálatunkat kiteljesíteni – mondván, mi lett volna például akkor, ha az elhunyt túléli az első csapást, és hosszú hónapokig, akár évekig vegetál – ránk, a könyörületünkre, a szánalmunkra, a kötelességtudatunkra ítéltetve.

Tény, hogy a kórházi dolgozók a „mi lett volna, ha” érzés elaltatásában nagy mesterek, hiszen pusztán – s ez nem róható fel nekik – technikai, illetve általános tapasztalati szempontból tekintenek a dolgokra. Anyám esetében például mindenki azt sugallta, ha túléli is az agyvérzést, csöveknek, gépeknek, pelenkázásnak kitett, magatehetetlen, kommunikációra képtelen báb lesz. Csak hát olvastunk már néhány olyan esetről…

És mi lett volna, ha… pár órával előbb fedezem fel őt, előbb jut kórházba, nagyobb esélyt adva a szakembereknek, hogy visszahozzák őt az életbe? Ilyenkor szedik elő a statisztikai adatokat, melyek szerint ebben az esetben fel sem merülhet a túlélés, nemhogy a felépülés esélye.

Ez az a pont, ahol az önsajnálat, a „mi lett volna, ha…” érzés átcsap önigazolásba, önfelmentésbe, aminek egyenes következménye, hogy a körülményekre hivatkozva megpróbáljuk elhitetni magunkkal: ez a világ olyan rossz, hogy mi is legszívesebben elmenekülnénk belőle, ezért aztán örüljön eltávozott szerettünk, hogy megmenekült mindattól a szenvedéstől, ami még ránk vár.

Tóth Gábor Ákos
www.nezzszembeahalallal.hu