Ha egónk sértettségéből, haragjából hajigáljuk a másikra saját igazunkat, az övét pedig meg sem akarjuk hallani, akkor parttalan konfliktusáradatba kerülünk, amely pusztító tűzzé válik, „megégeti” a két felet, és maga a kapcsolat is e tűz martalékává válik.

A konfliktus lehet jó is?

A konfliktus bölcsen „lejátszva” hasznos dolog. Valamire tanítja a benne résztvevőket, ha mind a ketten törekszenek arra, hogy megértsék a szituáció üzenetét. A konfliktus is egy alkímiai folyamat: kiégeti két vagy több ember kapcsolatából és a két emberből azokat az aspektusokat, jellemvonásokat, amelyek a harmonikus (valóban! harmonikus) kapcsolat útjában állnak. Sokat segíthet, ha meghallgatjuk egymás álláspontját, sérelmeit, és megpróbáljuk megnézni a helyzetet a másik szemszögéből. Tudatosan viszonyulva a konfliktusos helyzethez, mindkét fél felismerheti, miért került abba a helyzetbe, mire tanította a konfliktus, és mi az, amit a konfliktus „hője” ki akar égetni belőle. Mi az a személyiség jegy, amelyet ott kell hagynia a „konfliktus tüzében”, hogy ott feloldódva átadhassa helyét egy magasabb minőségnek, amelyet aztán személyisége részévé kell tennie. A konfliktus ebben az esetben tud építő folyamattá válni.

Ha egónk sértettségéből, haragjából hajigáljuk a másikra saját igazunkat, az övét pedig meg sem akarjuk hallani, akkor egy parttalan konfliktusáradatba kerülünk, amely pusztító tűzzé válik, és „megégeti” a két felet is, és maga a kapcsolat is a „tűz martalékává válik”. És ebből a konfliktusból valóban nincs más kiút, mint az, hogy kimenekülünk belőle, és kerüljük azt, nehogy még egyszer megégjünk. Ki akarja magát megégetni? Senki. Bekapcsol a „fájdalomtól való félelem mechanizmus”, ami nem engedi, hogy még egyszer belemenjünk nemcsak az adott személlyel egy másik konfliktusba, hanem bármilyen konfliktusba.

Ebből a konfliktusból megtanultuk, hogy mi csak vesztesen jöhetünk ki belőle. Többet pedig nem akarjuk megégetni magunkat. Törekedjünk arra, hogy a konfliktus hője az alkímiai folyamatot segítse, ahelyett, hogy valamelyik, vagy netán mindkét fél perzselődjön benne. Valamint azt kellene meglátnunk ilyenkor, hogy csak azért tudtunk megégni ebben a helyzetben, mert megtagadtuk magunkat, ezzel ugyanis kikapcsoltuk, hatástalanítottuk védelmi rendszerünket: tudatosságunkat, bölcsességünket. Jegyezzük meg: a legbiztosabb védelmet minden helyzetben az önmagunkkal való Egység adja!

Tényleg elveszíthetünk valakit?

2. Ahogy „Önérvényesítés vagy Szolgálat” című írásomban is megvilágítottam már ezt a kérdést (lásd: www.lelekvirag.hu – Hírlevél archívum menü): „A valódi szolgálat sosem igényli azt, hogy közben megtagadjuk, tönkretegyük magunkat, vagy olyan feladatot vállaljunk magunkra, amely meghaladja erőnket, hisz ezzel isteni énünket áldozzuk fel, amely boldogságra, egészségre, örömre teremtetett. A valódi áldozat az, hogy feláldozzuk azt, akivé az ego tesz minket, áldozatot hozunk azért, hogy valódi isteni énünk megnyilvánulhasson, vagyis áldozatot hozunk Önmagunkért. Lehet, hogy ezáltal elveszítjük azok szeretetét, megbecsülését, figyelmét, társaságát, akikét eddig fontosnak véltük, de ez az az áldozat, amit meg kell hoznunk, nem pedig az, hogy elhagyjuk valódi önmagunkat másokért. Valódi önmagunk visszanyerése csak olyan »veszteséget« hozhat, amely csak látszólagos, mert valójában ez a legnagyobb nyereség, amit földi életünkben valaha is elérhetünk. Aki nem örvendezik velünk valódi énünk felszabadulásán, az valójában nem minket szeretett, hanem azt a szerepet, amit a »szeretetéért« cserébe magunkra vettünk. Az álarccal együtt hadd távozzon életünkből annak csodálója is, hisz mind a kettő csak egy hamis szerep, aminek nincs helye abban a valódi »szerepben«, aminek megvalósításáért megszülettünk.”

Valódi énünk – a tiszta erő

3. Valódi énünk, erőnk nem árthat sem másnak, sem magunknak. Benne ugyanis a velünk hozott isteni tisztaság lakozik, amelynek egyetlen célja van a benne megnyilvánuló erővel: teremteni, alkotni, kiteljesedni önmaga és mások javára. Ez az erő eredendően tiszta, természeténél fogva képtelen arra, hogy bárkinek ártson. Míg a kicsinyes, ego kreálta szerepeink (amelyeket félelemből, fájdalomból és fájdalomtól való félelemből hoztunk létre) nem tesznek mást, mint folyamatosan vagy önmagunk, vagy mások, vagy netán egyszerre mindkettő ellen fordítják erejüket (pl. vagy önmagunkat nyomjuk el egy szereppel, vagy a másikat).

Valódi énünk „jelszava”: az Egyenrangúság. Minden élethelyzetben megőrzi egyenrangúságát másokkal, és nem törekszik arra, hogy mások egyenrangúságát velünk szemben gyengíteni, csorbítani próbálja. Sőt, segíti a másikat egyenrangúságának megélésében, hiszen tudja, hogy ez az ő pozícióját, értékét, helyzetét nem veszélyezteti. És arra sem kényszeríti a másikat, hogy az levegye álarcát, ha ő arra még nem kész. Ereje és bölcsessége segíti abban, hogy a másik álarcát elfogadja, megértse azt. Ahogy Saint-Germain is tanácsolja: „Ha egy embertársadban felfedezel valami tökéletlenséget, ne térj le a tökéletesség útjáról, engedj szabad folyást a szeretetednek, és részesítsd a benned élő tökéletesség erejében az illetőt. Ezzel nagyobb szolgálatot teszel neki, mintsem álmodnád.”

A varázsszó, amely a csodák kapuját nyitja

„Játszhatod” azt is, aki vagy. Hidd el, ez a szerep sokkal könnyebb és élettelibb. És segíts másokat is abban, hogy ők is valódi énjüket „játsszák”. Mert így arathatunk mindannyian sikert az Élet színpadán.

Isten minden gyermekét egyformán szereti, miért juttatna hát jelentéktelenebb, kevésbé fontos szerepet, kisebb életteret, helyet bárkinek is? Csak mi magunk vagyunk azok, akik elvesszük magunktól azt a lehetőséget, amit az Élet/Isten adott. Ne hibáztass hát senkit (sorsot, embertársadat), ha nem úgy alakul az életed, ahogy szeretnéd! Inkább dobd el jelmezed, vesd le álarcod, és mutasd meg valódi önmagad! Hidd el, ebből mindenki számára csak jó származhat! Csak annak nem fog tetszeni ez a „szerep”, aki még maga is álarcban van. Ne várd, hogy tapsoljon neked, de attól még, Te csak legyél az, aki vagy!

Merj megmutatkozni! Ragyogtasd fel napodat! Ekkor lehet csak életed olyan fényes, és derűs, amilyennek te szeretnéd. Álarcod sötét felhőként takarja el napodat, miért csodálkozol hát, hogy életed borús napokban telik?

Te is egy szín vagy Isten festővásznán. Az összkép csak akkor lesz megfelelő, ha „abban a színben pompázol”, amelyet Isten az Élet festményén neked szánt. Légy önmagad! Ez az egyetlen feladatod, minden más csak fölösleges energiapocsékolás. Ahogy Szophoklész is mondta: „Az vagyok, aki vagyok. Úgysem lehetek más: miért féljek hát fölfedezni, ki vagyok?”

Megsúgok egy titkot! Nincs csodálatosabb dolog, mint amikor önmagad lehetsz! Engedd meg magadnak a csodát! A csoda kapuját pedig a következő varázsszó nyitja: „Vagyok, aki vagyok!”

Tuboly Beatrix
www.lelekvirag.hu