A szemtorna kidolgozója jól dokumentálja könyvében (1920), milyen küzdelmes utat járt végig annak idején. Tudjuk, milyen sokan fogadták szkeptikusan meglátásait, és kollégái sem biztatták. Az első magyar látástréning könyv – 1929 (!) – is felidézi a heroikus munkát.

Az amerikai szemorvos így emlékezik vissza a könyvben: „A kartársak azt mondták, hogy lehetetlen. De én, a szegény balga nem ismertem a lehetetlent, mentem előre a magam útján és teljesedésbe vittem.”

Egy évi munkával búcsút mondott az olvasó-szemüvegességnek

Nézzük, miként gyógyította meg a maga olvasó-szemüvegességét dr. Bates kb. egy évi munkával.

Egyik alkalommal, úgy 1912 körül, egyik barátja mutatott neki egy levelet, amit el szeretett volna olvasni. Nem találta a szemüvegét, és míg kereste, a jó barát türelmetlenül, kissé szarkasztikus stílben bosszantotta. Úgy beszélt vele, ahogy a legádázabb ellenségével sem szokott az ember, említi dr. Bates. Azt vetette a szemére, hogy bár sok betegséget meg tudott gyógyítani szemüveg nélkül, a saját szemét nem. A doktor sosem felejtette el a kellemetlen megjegyzéseket, és bevallja, hogy éppen ezek hajtották előre további munkájában.

Mindenféle módon igyekezett rávenni a szemét, hogy lássa az újságszöveget. Koncentrálással,, erőlködéssel, kemény szemgyakorlatokkal – hiába. A kör bezárult, a kollégák is megunták az egészet. Váltig állították, amit a szemészet a mai napig kőbe vésett igazságként kezel: a szem alkalmazkodását a szemgolyó lencséje végzi, amely fiatal korban rugalmas, de a kor előrehaladásával egyre keményebb lesz, mint a porc vagy a csont. Végül elveszti elasztikusságát, és képtelen távolról közelre alkalmazkodni. Vagyis – így a hivatalos álláspont – kb. 45 éves kor körül már sem újságot, sem könyvet nem lehet olvasni szemüveg nélkül.

Később Bates doktor találkozott a hipnózissal foglalkozó, elismert szakemberekkel, a bioelektromosság hozzáértőivel, ideggyógyászokkal stb. Egyszer megkért egy pszichoanalízisben jártas szaktekintélyt, hogy próbálja megfigyelni a látása változásait szemtükörrel, miközben távolra és közelre fókuszál. Észrevették, hogy amikor a szemdoktor közelre néz, a szem távolra akkomodál (fókuszál), és ellenkezőleg, de a magyarázattal mindketten adósok maradtak. Pár hónapos gondolkodás után újra találkoztak. A pszichoanalitikus azt mondta, rengeteget gondolkodott a témán, számos neurológussal, szemésszel és más szakemberrel konzultált. Az a kialakult véleménye, hogy csak egyetlen ember tudja megoldani ezt a problémát. Ki az, kérdezte mohón a szemész. Dr. Bates, válaszolta humorosan a pszichoanalitikus.

Gondolatban eljátszott a fekete foltokkal

Könyvének másik fejezetében megemlíti, hogy volt egy nem igazán szakember segítője is, egy pap, akihez több órát kellett utaznia a délutáni rendelés után, mert Brooklynban lakott. Ő is megtanulta a szemtükör kezelését, de sokáig nem értek el eredményt, bár megannyi módon próbálták kitalálni a közelre fókuszálás titkát.

Az egyik este, éjszakába nyúlóan kísérleteztek, amikor Bates szeme rátévedt a falon lévő képre. Felfigyelt arra, hogy bizonyos részletek különös módon fekete színűek. Eljátszott a gondolattal, hogy a foltok akár barlangok is lehetnének, és emberek vannak előttük.

Ekkor a barátja váratlanul megszólalt: most közelre állt át a fókusz. Dr Bates azonnal kipróbálta a szemét valami olvasnivalón, és látta! Aztán egy újságra pillantott az asztalon, miközben még mindig a barlang száját látta lelki szemei előtt. A csoda megismétlődött, bele-bele tudott olvasni az újságba is.