Ahhoz, hogy segíteni tudjunk idős családtagjainknak és barátainknak, elsősorban meg kell értenünk és át kell éreznünk (legalább egy kicsit), hogy ők hogyan élik meg ezt az időszakot, és mi a legnehezebb a számukra. Sokszor a megértő hallgatás, egy kis szerető simogatás többet ér száz gyógyszernél.

Az időskor egyik nagy, talán a legnagyobb problémája a magány, a magányosság érzése.

A magányosság elviselésében az egyik legértékesebb menedéket a természet közelsége adhatja. A túlzott civilizáció körülményei között az élethajszában ezt könnyen elveszíthetjük, már nem érezzük természetesnek az élet törvényszerűségeit, köztük az öregedés folyamatát.

A halálfélelemmel kapcsolatos kutatások kimutatták, hogy az emberek leginkább a fájdalomtól, a függőségtől, a kiszolgáltatottságtól félnek, amikor a halál közeli állapotra gondolnak. A másik félelem – a hozzátartozók félelme – az, amelyet a szeretett személy lehetséges elvesztése kapcsán érzünk.

A föld összlakossága 1804-ben lépte át az 1 milliárdot, várható, hogy 2013-ra eléri a 7 milliárdot, ráadásul nem is a 60-64 év közöttiek száma nő a leggyorsabban, hanem a 84 év felettieké. Sosem éltek még ennyien a Földön, és sohasem ilyen sokáig! Az idős emberek abszolút és relatív számának további emelkedése várható, mind a fejlett, mind a fejlődő országokban.

Az idős emberekhez és az elmúláshoz való viszony más és más Földünk különböző részein. Nagy befolyása van a hagyományoknak, szokásoknak, a földrajzi elhelyezkedésnek. Ami az egyik világrészen élő öregek számára megszokott, kedvező, az máshol elviselhetetlen.

Demográfiai előrejelzések szerint nálunk is, más országokban is a születések csökkenésének következtében jelentősen csökkenni fog azok száma, akik termeléssel, aktív tevékenységgel majd biztosítani tudják az aktív korból kikerült generációk életét.

Az egyre inkább előtérbe kerülő „egygenerációs” lakásmodell felszámolta az „együtt élő nagycsaládokat”, amelyek szociológiailag, gazdaságilag és emberileg a leghatékonyabb egységek voltak. A nagycsaládokban az öregeknek is meg volt a megbecsült helyük és szerető gondoskodást kaptak a fiatalabb generációktól.

Ma, sokszor hiányoznak a belső források, a külső támaszok, az idősek elmagányosodnak.

Nem ritka modern világunkban az un. „woodoo-halál” az élet feladásának jelensége. A magányos ember reményvesztett lesz és feladja életét. Szociológusok szerint a magyarországi szociális otthonok, elfekvő részlegek családjuktól elhagyott elfelejtett ápoltjai is szomorú jelöltjei az ilyen halálnak.

A mai kultúrember ilyenkor ugyanazt a lelki reakciót és az azzal járó fizikai leépülést szenvedi el, mint őseink a kiközösítés esetén. Az ember, aki addig megkapaszkodott a közösségben, a családjában, önmagában, mentálisan kötődött mindehhez, ezeket fokozatosan feladva, elszakad sorsának addigi éltető forrásaitól., s nem marad számára más mint a lemondás.

Fejlett világokban a meghalás általában kórházakban történik, de a gyógyításra létrehozott intézmény nem tud mit kezdeni a haldokló betegekkel. Ennek következménye a haldokló betegek izolációja, az elfekvő osztályokon.

Az individualizmus előtörése és a családok felbomlása miatt elmagányosodott a halál pillanatához közeledő emberek ápolásában a család szerepét sokszor idegenek, önkéntesek veszik át.

A 20 sz. közepétől a fejlett angolszász országokban is az emberi jogok erősödésével egyre inkább az egyén akaratát, autonómiáját messzemenően figyelembe vevő individualizmus dominál a haldokláshoz való hozzáállásban. Ellátásuk folyamán részt akarnak venni minden döntésben, elfogadhatnak vagy éppen elutasíthatnak beavatkozásokat. Amennyiben a beteg akarata ellentétes a családéval, a döntés joga a beteget illeti meg.

A nyugatitól eltérő közösségek, igyekeznek megtartani saját kulturális tradícióikat, ezekben a kultúrákban nem jellemző az egyéni autonómia elvének érvényesítése. A beteg aláveti akaratát a család, ill. a közösség akaratának, akik rendszeresen döntenek helyette. Cserébe megkapja családjától a támogatást, és ezáltal nem marad egyedül haldoklásának időszakában sem.

Mi Magyarországon a két kultúra közé szorultunk.

Századunkban a halállal kapcsolatos egyéni és társadalmi szintű elfojtások felerősödtek. A gyász kultúra elhalványult. A haldoklók és a gyászolók, gyakran elszigetelődnek, közöttük kommunikációs zavar, zárlat alakul ki. Gondozásuk egyéni, közösségi, társadalmi feladatai sokszor megoldatlanok.

(Folytatjuk)

(Forrás: http://magazin.gyogyulasutjai.hu/)