„Az érzelmek – mint például a szerelem – nem öregszenek meg a testünkkel együtt. Az érzelmek egy olyan világ részei, amit nem ismerek, de ebben a világban nincs idő, sem tér, sem határok.” (Paulo Coelho)

Az utóbbi időkben egyre több olyan nő és férfi kliens keresett fel, akiknek az a problémájuk, hogy gyermekeik „kirepültek a családi fészekből”, ezért feleslegesnek érzik magukat, illetve nem találják a helyüket így 40-50 felett. Hogyan találjunk újra egymásra a párkapcsolatunkban? Valószínű, hogy azért szembesülök mostanában ezzel a témával egyre többször, mert az én családomban is most jött el az idő, hogy el tudjam engedni felnőtté vált fiamat.

Általában csak 20-25 év elteltével döbbenünk rá, hogy mennyire rutinszerűvé váltak a hétköznapjaink. Amikor eljön egy nagyobb változás, akkor vesszük csak észre, mennyi időnket kötötte le az, amire ma már nincs többé szükség. Fontos szem előtt tartani, hogy nem mi vagyunk azok, akire nincs már szükség, aki feleslegessé vált! Csak gyermekeink „kinőtték” a gondoskodásunkat.

Kezdjük talán az elejéről. Onnan, ahonnan mi indultunk. Emlékszünk vajon, mennyire aggódtak értünk a szüleink? Hogy jól csináljuk, hogy boldogok legyünk, hogy szeressük egymást eléggé, és tartós legyen a kapcsolatunk. Ugye máris könnyebb a gyermekeink helyébe képzelni magunkat? Mi is csak szabadok akartunk lenni és élni akartuk a saját életünket, a saját elképzeléseink szerint, úgy, ahogyan most ők. Engedjük hát el őket.

Milyen volt kettesben?

Amikor párkapcsolatot alakítottunk, összeköltöztünk, majd össze is házasodtunk (általában), a saját elképzeléseink szerint alakítottuk életünket, nem akartuk, hogy beleszóljanak. Remélhetőleg sok közös élményt szereztünk kettesben, ami elegendő volt ahhoz, hogy a gyermekvállalás első pár nehezebb évén átsegítsen bennünket. Családdá alakultunk, és szép lassan meg is feledkeztünk róla, hogy milyen volt kettesben élni. Ez persze így van rendjén. Kialakult az anya és apa szerep. Mindenkinek megvolt a dolga, a feladata, az évek során mindez rugalmasan változott, a családhoz, a gyermekekhez igazodott. Az elején meg kellett tanulni a kismamának otthon lenni. Ez nehezebben ment, ha az egyén nyughatatlanabb típusú volt. Az apának is szerepeket kellett vállalnia a családi életből – a munka mellett. Ez is egyénfüggő, ki mire képes (pelenkázás, etetés, büfiztetés, esti fürdetés stb.).

Majd jött az óvodás kor, ki viszi-hozza a gyermeket/gyermekeket, az anya visszailleszkedése a munkába, az idő megszervezése, esetleg külső segítség igénybevétele (nagyszülők, rokonok, barátok, bébiszitter stb.). Nem is vesszük észre, hogy már nincs is a „mi ketten”.

Jön az iskola, a teljesítmény, az elvárás, a külön programok, heti renddel rohangál az egész család, hogy mindenki tudjon róla, ki merre jár éppen. A napi rutin felemészt, fáradtak vagyunk, a hétvégéken igyekszünk közös programokat szervezni, együtt lenni, nagyszülőket, rokonokat, barátokat látogatni, illetve vendégül látni. Majd újra kezdődik a hét…

Idegenné válunk egymás számára?

Ugye sokunknak ismerős ez? Kinek van kedve és ereje gyakran ahhoz, hogy kimozduljon egyáltalán, akár csak kettesben is? Pedig fontos lenne! Újra egymásra találni, beszélgetni, kettesben a gyerekek nélkül (ismerek olyan párokat, akik mindig csak barátokkal mennek, mert nem igazán van már mondandójuk egymás számára). A séták kettesben, az esti beszélgetések, a meghitt pillanatok segítenek abban, hogy ne váljunk idegenné egymás számára az évek alatt. Ne akkor eszméljünk fel, amikor a gyerekeink elköltöznek, hogy: ki ez az idegen, aki itt lakik velem?

De ha ez már megtörtént, talán még akkor sincs veszve minden. Hiszen valaha szerettük egymást és összekötöttük az életünket, valószínű, hogy volt bennünk valami közös. Nos, ezt keressük meg! Minek örültünk akkor, mit szerettünk, merre jártunk, mi okozott örömöt? Fedezzük fel újra önmagunkat és egymást, együtt. Ez mindkét fél közös munkája kell, hogy legyen, hiszen ha a másik nem akarja, nem fog működni! Kezdjünk el újra ismerkedni egymással, pótoljuk be, amire az évek során nem jutott elegendő időnk, energiánk. Járjunk el kettesben, menjünk oda, ahová szerettünk volna már rég, csak a gyerekek „miatt” nem lehetett. Találjunk ki magunknak programokat, egyeztessünk, ki mit szeretne, ki mire vágyik (színház, mozi, kiállítások, wellness, kirándulás, séta, sport, tánc, koncertek, hogy csak néhányat említsek). Biztosan találunk olyan tevékenységeket, amelyeket mindketten élvezünk. Észre fogjuk venni, hogy könnyebben viseljük gyermekeink távollétét, és hogy tudunk újra együtt, mi ketten boldogok lenni.

„Nem magányra vagyunk teremtve, és akkor ismerhetjük meg magunkat igazán, amikor meglátjuk magunkat a másik ember szemében.”  Paulo Coelho

Aranyosi Éva
kineziológus
Tanácsadás