A valóságot a tudatunkkal érzékeljük, értelmezzük, de a világ milyensége a tudat, a psziché működésének feltétele, okozati képződménye – vagyis mindenki egyedileg éli, tapasztalja meg a valóságot. Ha azonban hibásan reagálunk, az rögzül, és később is „isszuk a levét”.

Mit is jelent ez? A központi zavar (psziho-neuro-endokrin-immunrendszer) egy mentális, emocionális, mondhatni tudati zavar. Ha például az ember egy szituációban hátrányosan érzi magát, felvesz egy torz, nem adekvát, túlzó viselkedési mintát (negatív érzelmekkel, kényszeres cselekvésekkel, rögeszmékkel), és ez ebben a szituációban számára a túlélési mechanizmust jelenti. Mindezzel a kellemetlen helyzetet szeretné elviselhetővé tenni maga számára, csakhogy ezek után ez a minta jelenik majd meg az újabb hasonló, kevésbé éles helyzetekben. Ez a minta rögzül, és így az ember egy múltbéli tapasztalaton alapuló, eleve hibás válaszhoz köti magát, ezzel válaszol az újabb hasonló ingerre. Ha másként válaszolna, úgy érezné (a kis „én”), hogy a túlélése kerülne veszélybe. Ez a téveszme akadályozza az illetőt abban, hogy a jelenben legyen, és ne a félelem, a vágyódások határozzák meg életét.

Emiatt a rögzült téveszme miatt újabb kényszeres cselekvés alakul ki, beindul az ördögi kör, és a betegség – tünet formájában – felszínen is megjelenik.

Túlélési mechanizmusról beszéltünk, és a túlélésen az ego túlélését is értjük. Az egónak alaphelyzetben az a dolga, hogy biztosítsa az egyén identitását azzal az érzéssel, hogy ő egy individuum, másoktól különböző lény. (Figyeljük meg, hogy ez általában egy alá- vagy fölérendelt viszonyt jelent, de sohasem az egyenrangúság érzését.)

Félelmeink és a testi tünetek

Aki például évekig él gyanús közbiztonságú környéken, még ha el is költözik egy jobb helyre, szorongani, félni fog attól, hogy kirabolják, értékeitől megfosztják. Az állandó félelem, szorongás következménye pedig a stressz, a gyomorsavszint emelkedése és a fognyaki szuvasodások nagy számú megjelenése. (Homeopátiás szere lehet a Zincum metallicum.)

Gyakran megfigyelhetjük azt is, hogy egy alacsony önbizalmú hölgynél bevált viselkedésmód a tréfálkozó, bőbeszédű, jópofáskodás, amivel figyelmet, elismerést vívhat ki a környezetéből. Még sincs azonban harmóniában önmagával, mert az arca gyakran szeborreás (pattanásos, mitesszeres), a haja törékeny, hullik, a teste elhízott, netán nőgyógyászati panaszai vannak. Fogászati gócot keresünk nála, de ez nem minden esetben van.

Az előzőeket másképp kifejezve: a probléma megoldása során a tudat asszociációs láncolata elakad, és nem az aktuális problémára adja az adekvát, tökéletes választ, hanem eltérül egy hasonló, a múltban lejátszódott és tökéletlenül megoldott szituációhoz. (Az azonos helyzetet az emberek eltérően élik meg.) A betegség tehát a jelen hamis percepciója, egy olyan létállapot, amelynek a talaján téveszmék, egyénre nem jellemző (diszharmonikus), inadekvát viselkedés minták alakulnak ki. Ezek belülről, a tudatalatti irányából „stresszelik” az egyént, és az addigi elfedett betegségekre való hajlamai megjelennek a felszínen.

Ha azonban az említett központi zavar problémái megszűnnek, akkor a helyi tünetek is maguktól eltűnnek. A központi zavar felismerésének legjobb módja, ha a beteg mentális, érzelmi állapotát értjük meg.