Szörnyű érzés lehet, ha valakivel közlik: le kell vágni mindkét lábát. Az alábbi történet hőse nem törődött bele sorsába, hanem felvette a kesztyűt, és kínok, gyötrelmek árán, nagy kitartással megmentette saját magát. Az orvosok csodálkoztak, a gyaloglópad és az akarat győzött.

2000 óta szenvedek a lábaimmal. Érszűkület – a népbetegség átka rám telepedett. Egyre nehezebben bírtam járni, az alsó végtagjaim kezdtek ellilulni. Kezelőorvosom azonnali bypass műtétet javasolt. Mindkét combomban kicserélték a fő artériát.

Valamit javult is a helyzet. Aztán telt, múlt az idő, egy-két év után újra jelentkeztek a tünetek. Zsibbadt a lábam, végül már száz métert sem bírtam menni egyhuzamban, mert begörcsölt a vádlim.

Újabb műtét vagy amputáció?

Újabb vizsgálatok, kísérletezések a gyógyszerekkel, de a helyzet nem javult. Mint kiderült, az első műtét során kicserélt erek újra szűkülni kezdtek, és választhattam: vagy egy újabb ércsere – ami már sokkal komplikáltabb, életveszélyes beavatkozás lett volna –, vagy végtag-amputáció.

Hát, hogy őszinte legyek, egyik lehetőség sem töltött el különösebb boldogsággal. Tépelődtünk a feleségemmel, hogy mit is tegyünk, mi lenne a jobb választás.

Az utolsó konzultációnál a feleségem megkérdezte, hogy nincs-e mégis valamilyen más megoldás. Bármit megteszünk, csak ne kelljen újra kés alá feküdni, és persze mindenképpen szeretném megtartani a lábaimat.

Az orvos azt tanácsolta, hogy próbáljak meg rendszeresen gyaloglópadon járni gyógytornász felügyelete mellett, hátha az segít.

A megmentő: a gyaloglópad

Már másnap elvitt az én drágám egy konditerembe, ahol szakemberek segítségével elkezdődött a tortúra. Az első alkalommal egy óra alatt, a legkisebb terhelés mellett száz métert is alig bírtam megtenni.

Egy héten háromszor vért izzadtam, de mindennap egy kicsivel többet bírtam. Minden alkalommal egy kicsivel jobb lett, egy kicsivel erősebb lettem.

Nem tagadom, voltak olyan napok, amikor a pokolba kívántam az egészet, és ha a feleségem nem biztat, bizony feladom. De ő rendíthetetlenül állt mellettem. Biztatott, erőt adott.

És eltelt egy év. Újra mennünk kellett a felülvizsgálatra. Nem mondom, volt bennem egy kis szorongás. Elvégezték a vizsgálatokat, és a doktor úr nem hitt a szemének. Gyorsan odahívta a kollégáit is, mert ugyan mindenki ismerte ezt az alternatív gyógyítási módot, de a gyakorlatban ilyen fenomenális eredményről nem volt tudomásuk.

Görcs és fájdalom nélkül

Már nem volt szó sem műtétről, sem amputációról. Csak annyit kért, hogy ne hagyjam abba a gyaloglást. Hogy is hagynám, hiszen már 4 km-t tudok egy óra alatt legyalogolni görcs és fájdalom nélkül.

Mindig van lehetőség más megoldásra, csak mernünk kell rákérdezni és végigcsinálni. Az biztos, hogy nagyon sok erőfeszítésbe került a gyógyulás, de hát végül is magamért tettem-teszem. Jó érzéssel tölt el, hogy végül is én gyógyítottam meg saját magam – persze nem kis segítséggel.

Bernhard
Pilisborosjenő

(Forrás: Gyógyulás útjai)