„Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy ekkorát fordul a világ, hogy velem mára mindez a csoda megtörténik, biztosan nem hiszek neki. S csak azért nem nevettem volna ki, mert akkoriban nemigen volt kedvem nevetni…” Szilvi két évvel ezelőtt jelentkezett nálam terápiára, a segítségemet kérve. Öt éve tartó házasságuk, boldognak indult kapcsolatuk a gyermekáldás érdekében vívott küzdelmek és keserű kudarcok után végképp szétforgácsolódott. Akkorra már túl voltak öt inszemináción és négy sikertelen lombik-próbálkozáson.

Az orvosi vizsgálatok mindkettejüknél jó eredménnyel zárultak, egyiküknél sem lehetett igazán kimutatni a meddőség okát. Ők pedig elkezdték egymást vádolni, a feszültség és frusztráció végeérhetetlen viták lavináját indította el, már minden apróságért belekötöttek egymásba, a korábban parányinak látszó hibák elviselhetetlenné váltak, a szerelem gyűlöletbe fordult. Többszöri szét- és újra összeköltözés után Szilvi végleg a különválás mellett döntött, s birtokba vette a nagymamájától megörökölt kis lakását.

Kezdetben kilátástalannak látta a helyzetét. Úgy érezte, 32 évesen, gyerek és immár társ nélkül nem sok szépet hozhat számára a jövő. Lassan talált magára az új életformában. Jógázni kezdett, táncórára járt, és – ha már salsa – beiratkozott egy spanyol nyelvtanfolyamra is. Ahogyan megtalálta a belső utat önmagához, úgy nyílt ki egyre jobban a külvilág felé. Felújította és a saját ízlése szerint átalakította, berendezte lakását, a szingli-életet már nem kényszernek, hanem lehetőségnek érezte.

Pár hét múlva egy új fiú jelent meg a nyelvtanfolyamon, aki korábbi spanyoltudását akarta felfrissíteni. Attila először csak kávézni hívta Szilvit, majd vacsorázni, később már salsázni is elkísérte. Lassan, apró lépésekben nyílt meg a két, sokat csalódott ember bizalma egymás felé. Nem volt szó közös jövőről, nagy tervekről, inkább csak előtűnt egy reménysugár, a boldogság lehetősége. Szilvi visszanyerte lelki egyensúlyát, terápiáját lezártuk.

Három hónappal később boldogan hívott fel megosztani az örömhírt: ultrahangvizsgálaton volt, ahol nyolc hetes egészséges terhességet mutatott a képernyő.

A napokban nálam járt, elhozta megmutatni másfél hónapos kislányát. Luca gyönyörű, formás baba. Szilvi pedig sugárzik a boldogságtól, és így összegezte életének ezt a szakaszát: „Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy ekkorát fordul a világ, hogy velem mára mindez a csoda megtörténik, biztosan nem hiszek neki. S csak azért nem nevettem volna ki, mert akkoriban nemigen volt kedvem nevetni.

Tudja, amikor elkezdtük a lombikprogramot, volt egy hosszabb beszélgetésünk az orvosunkkal, arról kérdeztük, mégis mi lehet az oka, hogy miközben egészségesek vagyunk, nem sikerül a terhesség. Azt mondta, van olyan, hogy két ember között valamiféle kémiai összeférhetetlenség áll fenn, a spermium egyszerűen elkerüli a petesejtet, meg sem próbálja megközelíteni. Ez jól látszik a csészében, mikroszkóp alatt, s ezért is alkalmazták a mi esetünkben az ICSI-eljárást. Utalt arra, hogy sokszor a szervezetünk jobban ismeri a valóságot, az érzelmeket, az összetartozást, mint ahogyan azt a tudatunk felszínén elismerni engedjük.”

Bencsik Andrea cikkének folytatását lásd a Születés Hete Portálon.