Katari tudósítónktól. Hajnalodik Dohában. Sirályok vijjogása keveredik a müezzin mikrofon által felerősített hangjával, hogy aztán mindkettőt elnyomja a rohamtempójú építkezések zaja. A városban minden átalakul. Az olaj és a gáz rendkívüli jólétet, lehetőségeket hozott.

Eldózerolt városnegyedek és gombamód szaporodó felhőkarcolók jelzik a katari változásokat. A kis reggeliztető büfékben is nagy a sürgés-forgás. A fizikai munkások zöme családja nélkül érkezik az öbölbe – így az ő étkeztetésük is munkát ad több ezer kisvendéglősnek. A tenger felől érkező reggeli szellő keveredik a frissen készült indiai kenyerek illatával: friss csapati, naan-kenyér, rothi, paratha – az ember csak bámul, ez itt már majdnem India!

A régi városrészben működő reggeliztető büféket a középosztály is szívesen látogatja. Van étterem, amely kizárólag és csakis a „hommos”, azaz a csicseriborsó és szezámmag püré kínálatából él már évtizedek óta. Az arabok és az indiaiak körében egyaránt népszerű reggeli a „full”, azaz a babpüré, a „mutabbal”, vagyis a padlizsánkrém és számtalan egyéb zöldséges finomság – persze kiegészítve frissen sült khobzzal, azaz arab lepénykenyérrel.

Korán kezdődnek a napok a forró éghajlaton. Az iskolabusz már 6 óra előtt itt van – mert az indiai iskolában, ahova lányom jár, már 6.40 kor kezdődik a tanítás. Ha az ember nem indul el időben valahova, iszonyú dugóba keveredhet. Az elmúlt öt-hat évben a népesség és így az autók száma is megszaporodott. Óriás beruházások folynak: Dubait is felülmúló repülőtér, mesterséges üdülősziget, egyetemi varos. A helyi vezetés biztosítani kívánja az ország jövőjét – az olajkorszak utáni időkre is. Na meg persze az is szempont, hogy túlszárnyalják a többi kis emírséget és utánozzák a nagy testvért, Dubait.

Nők és férfiak aránya: egy a tízhez

Sok munkáskezet kívánnak a nagy munkák, amelyeknek zömét a külföldiek végzik. Még a középosztálybeliek közül sem mindenki olyan szerencsés, hogy magával hozhatja a családját. Így a nő-férfi arány kétségbeejtően rossz az országban. Erről nincs semmiféle hivatalos statisztika, de általában 1:10 körüli arányt becsülnek. Ez elég furcsa és nyomasztó érzés. Magam is kerültem már olyan helyzetbe, hogy a régi városrészben járva sehol nem láttam más nőt, csak számtalan szabadnapos munkás férfit.

Ezt az aránytalanságot a helyi vezetés úgy próbálja ellensúlyozni, hogy a plázákba és parkokba egyáltalán nem engedi be a munkások tömegeit, vagy egyes napokat „családi napoknak” nyilvánít; amikor csak családdal érkezők léphetnek be az adott intézménybe. Családi napok, családi szekciók vannak éttermekben, női részlegek léteznek könyvtárakban, bankokban – kávézókban. Ez nem kötelező jellegű – csak arra szolgál, hogy a másik nemmel keveredni nem óhajtó hölgyek kényelmesen érezzék magukat. Mert errefelé a konzervatív helyi nők is járnak barátnőikkel szórakozni, tőzsdére vagy bankokba, miközben szigorúan megfelelnek a hagyományok kívánta távolságtartásnak. A helyi arab férfiak és nők életében egyaránt fontos hely jut a barátságnak: szeretnek egy-egy csésze kardamomos kávé vagy tea felett önfeledten társalogni, művészei a kikapcsolódásnak, legyen szó akár egyszerű beszélgetésről, akár házibuliról vagy családi ebédről.

A helyi nők gondja leginkább a gazdagságból adódik. A házi segítők elszeretik a férjeiket, a távol-keleti bébiszitter többet van a gyerekkel, mint ők maguk, így a pici jobban beszéli az ő egzotikus nyelvüket, mint az arabot. Előfordul, hogy a partikra érkező barátnők közül egyesek rossz szándékkal rejtett kamerás felvételeket készítenek. Mert a nők egymás közt bizony ledobják a fekete leplet és a híres divatházak legújabb kreációiban pompáznak. A kamerás mobilok így hoztak gondot a helyi nőknek. Ma már egy-egy parti vagy női strandra való belépés előtt szigorú női biztonsági örök nézik át az ember lányát, hogy nincs-e rejtett kamerája.

A helyi nők egy része dolgozik is. Ha van valamilyen végzettsége, könnyedén kaphat állást kormányhivatalokban, iskolákban, a kormány által fenntartott kórházban. De, az igazat megvallva, nem túl motivált munkaerőt képeznek. Ügyintézéskor nemegyszer elpárolog belőlem minden feminizmus, és – látván kelletlenségüket – olykor azt kívánom, maradtak volna inkább otthon.

Az üzleti életben is szerepet vállalnak, különösen az internetes biznisz hozott jó lehetőséget a vállalkozó szellemű nőknek az Arab-félszigeten. De egy kormányfelmérés szerint a helyi nők 70%-a mégis gazdaságilag inaktív, azaz nem folytat semmilyen pénzszerző tevékenységet.

A helyi férfiak 90%-a kormányhivatalokban dolgozik. Ez könnyű, és rövid munkaidővel jár általában, így elég idejük marad kikapcsolódni vagy az üzlettel foglalkozni.

A kétkezi munkások nem ily szerencsések – nekik gyakran kell tíz-tizenkét órázni –, és gyakran be is csapják őket, rengeteg a kifizetetlen bér. A külföldi értelmiségi is sokszor túlhajszolja magát, hogy az egekbe szökő lakbért és az annak nyomán elszabadult inflációt valahogy ellensúlyozza.

Estefelé azért mégis megtelnek a parkok, sétányok, plázák. A szupermarketek többsége este 11-ig tart nyitva. A fáradt munkások az internet kávézókban vagy a műholdas csatornákon próbálnak hírhez jutni az otthoniakról, akiket csak kétévente van szerencséjük látni. Ha egyáltalán megmaradt a szerencséjük, mert „a szegény embert az ág is húzza”, a szökőár bizony sok tamil munkásnak vitte el szeretteit.

A katari fiatalok pedig, miközben a jólétben lubickolnak, csak mesékből hallottak arról, hogy valaha az ő nagyapáik is ugyanilyen kiszolgáltatott, agyondolgoztatott munkások voltak, akik roppant szerencsésnek érezhették magukat, hogy rúpiában kapott fizetésükkel támogatni tudták az igen szerényen élő családjukat.

Az angyalok könnycseppjei

Az igazgyöngyöket hívták így a helyiek. Hitük szerint az eső, amely az angyalok szeméből ered, a tengerbe esvén, a kagylóba záródik és megszilárdul. Ez a kis krémszínű, halvány rózsaszín, aranysárga, fémesen kék vagy mélyszürke gömböcske az, ami a térségben a megélhetést biztosította hét évezreden keresztül. Egyébként a kietlen táj, a pokoli hőség és pára csak halászatra és nomád állattartásra adott még módot.

A gyöngyhalászat magas fokon szervezett tevékenység volt valaha. Szezonja május közepétől október közepéig tartott, mikor is a tenger elég meleg volt a merülésekhez. Volt egy rövid elő- és utószezon is még ezenkívül. Hajnalonként több száz hajó futott ki Doha kikötőiből – elegáns ókori formájú bárkák, gyönyörű vitorlákkal, hogy a búvárokat kivigye a nyílt tengerre.

Egész nap merültek; naponta 10-50 alkalommal, 12-15 méteres mélységekbe. Maguk által készített búvárruhákban óvták magukat a medúzák, a sárkányhal s a cápák támadásaitól, valamint a tenger és a mélység okozta ártalmaktól. Nem volt könnyű élet.

A gyöngyhalászokhoz jelentős számú kiszolgáló személyzet is tartozott. Már tízéves forma fiuk is csatlakoztak, hogy halat fogjanak és süssenek-főzzenek a bárkán a búvároknak. Egy külön hajó csak a zenészeké volt, akik hangszereken játszva, énekelve, ütemes tapssal, dobbal próbálták a munkamorált fenntartani.

A gyöngyök eladása is jól szervezetten folyt: még a partra sem kellett kimenni, mert a kereskedők bárkái mindennap körbejárták a nyílt tengeren a gyöngyhalászokat, és azonnal felvásárolták a gyöngyöket. A különböző színű gyöngyöknek kialakult piacuk volt.

Az évezredes gyöngyhalászatnak a japán termesztett gyöngyök megjelenésével lett vége az 1930-as években. A kegyelemdöfés pedig India függetlenségével érkezett, mivel az indiai hercegecskék uralmuk elvesztésével már nem tudtak költeni.

Nomád élet: rivális feleségek összetartása

A nomád állattartás a másik ősi foglalatosság errefelé. Ez abból állt, hogy a nomádok kint a félsivatagban legeltették kecskéiket, tevéiket, majd ha az évszakváltozás miatt a föld már nem nyújtott elég eledelt, beköltöztek az oázisokba. A vándorlás következtében a szárazföld belsejében nem alakultak ki nagyvárosok az Arab-félszigeten, kivéve Jemen magasan fekvő, enyhe éghajlatú tájait.

A nomád élet nagyfokú összetartást kívánt. A nők is fontos szerepet vállaltak a munkában. Költözéskor mindig ők voltak azok, akik szétbontották és összerakták a sátrakat, majd felállították. Ezekben a napokon a nők helyett a férfiak főztek. Nők fontak, szőttek, gyerekekkel, állatokkal törődtek. Szigorú, kemény asszonyok voltak ezek a beduin családanyák. Ha a férj esetleg új asszonyt hozott, akkor a rivális feleségek hetekig átkozták egymást és veszekedtek, de idővel lecsendesedtek és összeszoktak, mert a sivatagban nincs helye a tartós haragnak. Egymásra voltak szorulva. Az is gyakran megesett, hogy a férjek messze tájakon vándorolva próbáltak szerencsét, és akkor a család minden nyűge az anyák vállán pihent. A gyerekek inkább anyjuktól tartottak, apjuk, ha hazaért, csak kényeztette őket.

Gyakran piacon is árultak kecskesajtot, pálmalevélből készült kosarakat, különféle szőtteseket, madárarc-szerű álarcban. Mert régen nem fátyollal takarták magukat, mint ma – hanem azzal a furcsa maszkkal, amit arabul burkának hívtak. A szemmel veréstől védték szépségüket ily módon. A szépség elmúlt a korral – a maszk megmaradt. Idős katari hölgyek manapság még a nők parkjában sem vetik le az álarcot. Fekete köntösüket ledobják ugyan, de arcuk felfedésére még nők között sem hajlandók.

Ennyi maradt meg az évszázados hagyományokból. A piacon már rég nem árulnak a beduinok. A katariak manapság, ha kecskesajtra vágynak, kedvük szerint válogathatnak a szupermarketek polcain a méregdrága francia sajtok közül.

Doha, 2007. január

Alma Wad