Mi van, kérded, ha nem „fölfelé” nézzük egymást? A hosszabban tartó párkapcsolatoknál gyakran ez a helyzet. Hát nem akkor szeretek valakit, ha olyannak látom, amilyen? Ha nincsenek előttem titkai? Ha minden esendőségét és hitványságát látom?

Egy hosszú együttélésben minden kiderül. Hajnalban, éjszaka, jó és rossz pillanatainkban, betegen és idegesen, minden helyzetben voltunk már egymás előtt. A szerelem varázslatos színjáték reflektorfényben, az együttélésben viszont követjük egymást a kulisszák mögé is: látjuk fáradtan, festetlenül, betegen és szétesetten társunk arcát. A hátországunk kiábrándító. Nemcsak azért, mert pisilünk és kakilunk (a Biblia legmegrendítőbb jelenete, amikor Dávid megpillantja halálos ellenségét, Saul királyt, amint szükségét végzi egy bokorban, és amikor rájön, milyen esendő még egy király is, elfogja szívét a szánalom, egy pillanatra a szív szemével látja őt, és futni hagyja), hanem azért is kiábrándító, mert a „lelki szemetesládánk” is gyakorta kiborul.

Ez bizony összerombolja a „szív szemének” illúzióját. Ha sok évig élünk együtt, leesik orrunkról a színes szemüveg – és elkezdünk szürkén látni.

(Hogyan van ez? – kérded. – Hát nem azt mondtuk, hogy a szeretet: megismerés? Hogy akkor ismerünk valakit, ha szeretjük… s csak ha jól ismerjük, akkor szerethetjük igazán?… Nem azt mondtuk, hogy „megismerni” valakit azt jelenti, hogy olyannak látjuk, amilyen valóban?… Festetlenül, minden hitványságával, mocskával, gonoszságával együtt? Ha látjuk önzését, hazugságát, fukarságát, hiúságát, ostobaságát?
Hát nem ez a valóság?)

A válaszom: nem. Nem! Nem! Nem! Mindez bennünk lehet, s ennél még sokkal rosszabbak is, de nem! Nem ez a végső valóságunk.

Sőt, már a kérdésed is korunk végzetesen zűrzavaros felfogásából ered, amely szerint a szeretet nélküli, „objektív” látás a valóságot tükrözi. Ez nemcsak abban a tévhitben nyilvánul meg, hogy az embert papucsban, gatyában lehet igazán megismerni, de sajnos abban a másikban is, hogy az Ember nem egyéb, mint egy feldúsult mirigyváladék, egy agresszív, mázlis ondósejtnek és egy petesejtnek az osztódásából származó képződménye, melyet „objektíven” csak akkor ismerhetünk meg, ha végül a boncasztalra kerül. A tudományos gondolkodás – sok csodálatos eredménye mellett – abban a gyógyíthatatlan bajban szenved, hogy nem tud szeretni. Nem a szív szemével lát. Emiatt az emberről rendkívül sokat tud – de nem ismeri. Nem tudja, ki ez a mirigyváladék. A lelkét alig látja, a szellemét pedig egyáltalán nem. Nem volt még történelmi kor, amely az ember fizikai organizmusáról annyit tudott volna, mint ez a mai, s ugyanakkor ennyire keveset arról, hogy ki lakik valójában benne, s főleg: hogy mi az életének az értelme.

Amit ma „objektív” vagy „racionális” tudásnak nevezünk, az a szeretet nélküli tudás. Nem valódi, mert nincs benne az egész. S ami hiányzik belőle, az éppen a legtöbb. Ha megszeretünk valakit, abban a pillanatban rájövünk, mint Goethe Faustja, hogy minden tudományunk hiábavaló, mert nem ismertük meg belőle ŐT! Mindent megtudtunk abból, ami egy emberből testi – végső soron megismertük azt, akit a ravatalra tesznek, mint egy oszlásnak induló, kihűlt bábut – de nem ismertük meg ŐT! Nem ismertük meg azt, akit egy életen át úgy hívtunk, hogy TE. S jöhet a pszichológus, és fölfedezheti beteg és zavaros lelked tájait, minden hazugságodat, sötét emlékedet, önzésedet, lényed összes vak démonát – a lényeget nem látja benned.

Ha nem szeretlek, sohasem látom meg, ki vagy TE!

„Szívvel látni” nem azt jelenti, hogy nem látom a hibáidat, esendőségeidet, néha még a legtaszítóbb, legmegvetendőbb tulajdonságaidat is. Nem azt, hogy nem látom meg a „gonoszságodat” – amitől, mint minden ember, te sem tudtál vagy nem akartál megszabadulni –, hanem azt, hogy mindezeknél följebb is nézek benned, és tudom, hogy több vagy, mint a démonaid!

Nemcsak ravasz vagy, hanem igaz is. Nemcsak nagyravágyó, hanem az is, aki emiatt szerencsétlen lesz. Nemcsak gyenge, de nagyritkán bámulatosan erős is. A gyilkosban ott van a rémült áldozat, s lelke legmélyén a jobbá válás kényszere. A hiú sikerhajhászban a boldogtalanság és az elkerülhetetlen kudarc. És mindenkiben a megtisztulás lehetősége.

Még a megállíthatatlanul zuhanó emberben sem csak azt látom, hogy a poklok fenekén köt majd ki, hanem azt is, hogy kimászik majd onnan valahogy.

Ha azt mondjuk, „reálisan” látunk valakit, illúziók nélkül, az azt jelenti, hogy nem szeretjük. „Reálisan” a szeretet nem egyéb, mint illúzió. Lehet úgy is mondani, hogy „szép illúzió”, lehet úgy is, hogy „hülyítjük magunkat” – de ennek a mai világszemléletnek, akárhogy fejezed ki magad, az a lényege, hogy a szeretet irreális állapot.

Ezzel szemben, ha csak egyszer is sikerült már a „szív szemével” látnod, azt tapasztaltad, hogy bár ez Egyetlen Szem, mégis kettősen lát – egyszerre látja a hitványt és a magasztost, a benned lakó istenit és gyarló emberit. Látja nemcsak azt, hogy ki vagy, hanem azt is, hogy ki leszel. Vagy még inkább, hogy kivé kellene lenned. Látja, milyen lehetőségek szunnyadnak benned – amelyeket vagy kibontasz magadból, vagy sem. Ha valaki a szív szemével néz téged, potenciálisan szépnek lát.

És ez a valóság! Amit manapság „reális” látásnak nevezünk, annak kevés köze van a valósághoz. Csakis a gonoszságot, az önzést, a múlt nyomasztó emlékeivel tehetetlenül küszködő lelket látni valakiben, ez nem a végső valóság. Amíg nem látod lényének teljességét – nem ismered. Mert nem szereted.

Ha a szív szemével nézel, könyörtelenebbül belelátsz egy emberbe, mint ha lelki röntgenképét néznéd, mert nemcsak azokat a démonait látod, melyekről tud, hanem azokat is, amelyekről fogalma sincs. És nemcsak azokat a hitványságokat látod meg benne, melyeket elkövetett, hanem azokat is, melyeket csak ezután készül elkövetni.

Ugyanakkor mindezt megbocsátod neki – mert szereted. Tudod, hogy mindaddig bukdácsol és hibát hibára halmoz, amíg föl nem ismeri azt, hogy kicsoda ő valójában.

A „szív szemének” ez a kettős látása végigvonul az Evangélium egész történetén. Néha olyan végletes példát tár elénk, amellyel mi, a megvakult szívünkkel, nem is tudunk mit kezdeni.

Hogy miközben vernek, rúgnak és kínoznak, megláthatod egy szadistában az Örök Embert, s miközben korbácsol, azt kérheted az Istentől, hogy bocsásson meg neki, mert nem tudja, mit cselekszik…

…(Azt mondod: „Régóta nem látom már a páromban azt a többet, amiről beszélsz. Valaha láttam. Amikor szerelmes voltam bele, láttam. Azóta eltelt tíz év. Jöttek a gyerekek, jöttek a hétköznapok. Rengeteg csalódás, kiábrándulás ért. Szerelmesen könnyű volt fölfelé nézni, mert a szerelem nem tartott sokáig. Nem rombolta szét a hosszú hétköznapok realitása. Nem láttam őt a legvacakabb, legrosszabb állapotaiban. Most már látom. Ráadásul ő sem lát engem a »szívével«, mert a napi gondok szétzúzták az illúzióinkat. Azt mondják, jó párkapcsolat az, ahol a kezdeti szerelem később szeretetté szelídül, amikor már nem lánggal ég, csak parázslik. Nálunk sajnos ez a parázs is kihunyó-félben van. Talán ki is hűlt már… Nem szívesen mondom ki, hogy unjuk egymást, de ez az igazság. Megszoktuk egymást. Mit tegyek?” Nincs rá felelet. Mit lehet tenni, ha kialszik a tűz?

De azért néhány dolgot elmondanék. Fogadd úgy, mint egy vallomást, mert olyasmiről beszélek, amit nekem sikerült megtalálnom. Sok minden nem sikerült az életemben, de ez igen: nem engedtem a „szívem szemét” lecsukódni.

Mert, ami veletek történt, nemcsak két ember viszonyára, hanem az egész életünkre igaz. Megszületünk, s gyerekfejjel még azt hisszük, hogy itt valami mese vár, csodavilág – aztán rájövünk, hogy az egész csak pocsék, fárasztó realitás. Ha valaki nem a szív szemével néz, nemcsak a párját, egész életét megunja. Elfárad benne. Elege lesz belőle. Gonddá válik a létezése, reménytelen küzdelemmé. Nincs kedve reggel fölkelni. Még a gyerekei is több gondot jelentenek, mint örömet. A kedvetlenség, az aggodalom, a kiábrándultság… a „Minek csinálom az egészet?” – ezek a realitás címszavai. Életünk, amikor már csak „reálisan” látunk, szorgalmi feladattá válik. Örömtelenné. Megnőnek benne a leküzdhetetlen bajok, és vészesen megcsappannak a boldog pillanatok. Néha felmerül a menekülés gondolata is. Egy-egy teljesült remény, néha egy futó szerelem szikrája újra fénybe tudja borítani a komor színpadot, csakhogy ez is hamar kialszik, s a tűzijáték után ott maradnak megint a romok.

És az unalom. A közöny. A lét csodátlanná válik. Ilyenkor nincs miért élnem, nem bánnám, ha meghalnék. Mindig akkor vagyok depressziós, amikor nem szeretek. Sokan azt mondják: depresszió nincs, csak igazlátás. Vagyis hogy ez a reális látásmód. Én pedig azt mondom, hogy a depresszió nem más, mint „a szív szemének” vaksága – vagyis a szeretet hiánya.

Aki szeret, annak fickándozik a szíve. Annak az élete színes, és süt a napja. Aki nem szeret, olyan tájakon jár, ahol nem süt a nap. Örökös félhomály van, ködszürke sivárság. „Reálisan” tudjuk, hogy „élünk még tíz-húszezer napot, és utána elkaparnak”. „Reálisan” azok is teli lesznek gonddal, betegséggel, kudarccal. Előbb-utóbb mindenkit elveszítünk, és a végén mi is meghalunk.

Erre a képre mondjuk, hogy „reális”. De vajon reális-e egy táj napsütés nélkül? És reális-e egy élet szeretet nélkül? Nem hiszem.

Tudom, hogy manapság ez az uralkodó koreszme. Az irodalom jószerivel nem más, mint nyögés, fájdalom, panaszkönyv, látlelet, vagy ironikus viccelés arról, hogy NINCS ÉRTELME AZ EGÉSZNEK.

Már a gyerekektől ellopjuk az igazi meséket, és beledöngöljük őket a „realitásba”. Az élet minden területét uraló „kulturális” hadigépezet reggeltől estig szuggerálja, hogy egyszer élünk, hogy minden távlat – Isten, szellem, boldogság, szeretet – káprázat és önáltatás, hogy az emberi tudat hamar kihűlő, szerencsétlen meteor-jelenség ebben a könyörtelen mindenségben. Minden értelmetlen. Nincsenek távlatok. Az, hogy szeretsz vagy nem szeretsz, agysejtjeid működésétől függ – ha hűtlen leszek hozzád, ne velem, az agysejtjeimmel beszélj. Vagy hívd föl a központi idegrendszeremet, ott dől el minden. A valóság nem az, amit élsz, hanem amit a mikroszkóp mutat. Jókedv? – Adrenalin! Szex? – Viagra. Nem jössz ki velem? Beszélj a hormonjaimmal. Vagy beszélj az őseimmel, mert hibás géneket örökítettek rám.

Így tanítja a modern világ „vallása”, ebben hiszünk. Csakhogy ez ellen lázadni kell, barátom! Ne hagyjuk – ha csak egyszer fölszikrázott bennünk – a szerelem igazságát kialudni!

A szeretet tüzéből, ha igazi – hadd mondjam ki végre –, sohasem lesz parázs! Ne hidd el, hogy a szeretet nem más, mint takarékra állított Szerelem. Hogy az idő kimerítette, s most már nem lángolva ég, csak halványan parázslik. Ezt ne hidd el! Soha! Minden vallás a szeretetet hirdeti, de „Örök Parazsat” nem találsz egyetlen templomban sem, csakis Örök Lángot!

Ez a szimbóluma. Ez így van nemcsak az isteni, de az emberi szeretetnél is – ha valódi. Lángol. Öregen is lángol. Mindig. Különben nem szeretet.)…

Müller Péter

(Részletek a Szeretetkönyvből, amely idén októberben jelent meg az Alexandra Kiadónál.)