Az ölelésterápia lehetőség arra, hogy két, szoros sorsközösségben élő ember egy számukra fájdalmas, nyelvi úton nem megoldható, a kapcsolatukat érintő konfliktust egymásnak kifejezzen, megoldjon, majd pedig kibéküljön egymással. Erről beszélgettem Ifkó M. Judittal.

Beszélgetőtársam – tudomásom szerint – a terápia első magyarországi szakértője.

Hol hallottál először erről a terápiáról?

Ennek nagyon kedves története van. Nekem elvi okokból nincs otthon tévém. Vasárnaponként mindig a szüleimnél vagyunk, akkor rovom le otthoni kötelességemet, a vasalást. Ilyenkor szoktam csak tévézni. Egy ilyen alkalommal egy német adón láttam egy dokumentumfilmet Jirina Prekopról, 70-ik születésnapja alkalmából. Tudni kell, hogy az ő nevéhez fűződik az ölelésterápia.

A film elementáris erővel hatott rám. Egyrészről az ő energikus lénye, másrészt azok az ősi erők, amelyeket a kliensekből kihozott a terápia segítségével. A dolog azonban a készülék kikapcsolásával feledésbe is merült. Csak a furcsa név maradt meg bennem: Prekop.

Két évre rá kezdtem megérezni az internet adta lehetőségeket, beleszerettem a keresőprogramokba. Egyszer csak „véletlenül” eszembe ötlött a név. Rákerestem. Kiadott egy csomó webhelyet, rákattintottam az egyikre, körülnéztem. Volt egy „írjon nekünk” ablak is. Hát írtam. Kérdeztem, hogy mint magyar, megtanulhatom-e ezt a terápiás módszert? Álmomban nem gondoltam, hogy válaszolnak.

Hetek teltek el, míg egyszer csak e-mail érkezett. Láss csodát: a Jirina Prekop centrumból írták, és felette örvendeztek a jelentkezésemen. Attól kezdve kezdtek el peregni az események. Levél ide-oda, jelentkezés, önéletrajz stb.

2005 novemberében felkerekedtem, hogy meghallgassam a kötelező bevezető szemináriumot Zwickauban. Hatalmas élmény volt a kétnapos bevezető előadás-sorozat. Az egész emberi lét (születés, halál, emberi kapcsolatok) új megvilágítást kapott számomra.

És akkor 2006 januárjában belevágtam. Nagy erőfeszítéssel jár anyagilag, időben és energiában egyaránt. Sokat kivesz belőlem és az életemből, de érdekes módon el sem tudom képzelni, hogy abbahagyjam.

Magyarországon alkalmazza-e ezt a terápiát valaki, s ha igen: ki az?

Magát a Prekop-féle Festhaltetherapie-t tudtommal senki. Annyi biztos, hogy az első „tanonc” Magyarországról én vagyok.

Kipróbáltad-e ezt a gyakorlatban? Ha igen: hol történt ez? Magyarországon vagy külföldön? Mesélnél erről részletesen?

Nekünk nagy szerencsénk, hogy az oktatóink (Ralf Lemke, teológus terapeuta, illetve Uwe Reißig, pszichológus) bátorítanak az önálló tapasztalatokra, de megmutatják ennek a dimenziónak a mélységeit is, hiszen emberi sorsok, életek vannak az ember kezében, és nagyon el lehet szúrni a dolgot, ha nem szakszerűen segítünk. Sok mindent tanultunk eddig, de arra nem mernék vállalkozni, hogy hirdessem magam mint terapeuta.

Kik voltak a „pácienseid”? Gyermekek vagy felnőttek? Milyen állapotban történt mindez: krízishelyzetben? Sérültek között?

Jirina Prekop az autistákon alkalmazta először a módszert, tehát használható fogyatékos emberek esetében is – és itt még nagyobb sikereket szoktak elérni, mint a szellemileg egészségeseken.

A terápia nem korfüggő. Több fajtája van: a gyermek és a szülő közötti szeretetfolyam helyreállítása (lehet gyerekkorú gyermek, de felnőtt is!), házastársak egymás iránti szeretetfolyamának helyreállítása, szeretetenergiával feltöltő ölelés.

A terápia lényege, hogy két ember között nyelvileg fel nem oldható konfliktus alakult ki, és ez megtöri a köztük lévő szeretetet. Krízishelyzetről van szó, amit fel kell oldani. (Ez lehet egy hároméves gyerek testvéri féltékenysége, egy drogos fiatal szülője iránt érzett dühe; minden, ami a szeretetet gyengíti, vagy éppen teljesen megszüntetni látszik.)

Az oktatás során mi is mindent kipróbálunk saját magunkon, nagy hangsúlyt fektetünk a saját tapasztalatokra. A legutóbbi workshop alkalmával mindenki maga vezetett egy terápiás szekvenciát, így én magam is. Nagy élmény volt, sőt mi több, a „páciensem” is nagyon meg volt velem elégedve.

Milyen lelki változást idéz elő az erotikamentes ölelés?

Nem ölelésnek kell felfogni, ezért valami más nevet kellene találni neki. A német festhalten szó jelentése „szorosan tart”, nem pedig ölelés. A terápia valóban meg tudja változtatni emberek életét, de a legtöbb esetben nem egyik napról a másikra. Persze vannak olyan esetek, amikor tényleg lavinaszerű változáson megy keresztül az illető. Ez olyan embereknél fordul elő, akik nagyon régen hurcolnak lelki gyötrelmeket magukkal, ezeket soha nem tudták kifejezni, és egy ilyen szeánsz után érző lényekké válnak.

Ha szeretetteljesen hozzáérsz egy emberhez, akkor vagy azt hiszi, hogy feleségül akarod venni, illetve feleségül akarsz menni hozzá, vagy azt, hogy meleg vagy.

Valahogy a családban is egyre inkább kiveszőben van a testi kontaktus. Régen a parasztházban volt egy ágy, ott nyomorgott benne 7 ember, és akkor nem volt mese, ha tengelyt akasztottál valakivel napközben, az éppúgy odadörgölőzött hozzád, te éppúgy odanyomódtál hozzá. Érezted a szagát, a teste melegét – és újra helyreállt a világ rendje. Ma meg minden olyan steril, nem érek hozzád, amíg nem fertőtlenítettem le magam, nem lúgoztam ki a szám, nem vagyok teljesen csíramentes.

Az az érzésem, hogy az emberek ugyanakkor őrült módon vágynak az emberi érintésre, ölelésre; mint hajdanában, és én praktizálom is ezt agyba-főbe. Érdekes, hogy Németországban vannak „ölelőbárok”, ahol befizeted a zsetont, bemész, és 5 percig ölelgetnek (jelszó: no sex).

Milyen fiziológiai változásokkal jár az ölelés?

Mivel testcentrikus terápiáról van szó (tehát nem az okos pszichológus bácsi ül veled szemben egy íróasztal mögött), beleadod a konfliktusmegoldásba az egész lényedet testestül-lelkestül: ez hormonális és egyéb változásokat hoz magával az ember szervezetében. Az elv: a test mindenre emlékszik.

Példa: egy férfit kisgyermekkorában bántalmazott az apja (az egyik tanulótársamról van szó). Gyermekkorában nyilván nem tudott tenni ez ellen semmit. Csak a gyilkos indulat munkált benne, ami megmérgezte az apa és fiú közötti természetes szeretetáramot.

A terápiás szekvencia során meditatív transzállapotában újraéli a gyermekkori megaláztatásokat, azzal a különbséggel, hogy a szoros ölelés védőburkában végre artikulálhatja az érzéseit az édesapja irányába.

Ezek adott esetben lehetnek nagyon primitív tőmondatok (annyira fáj, amikor ütsz engem stb.), de végre van lehetőség a „megmondásra”. És ilyenkor visszajönnek a régi testi fájdalmak, tehát ennek a társamnak például iszonyatos hátfájása lett, mert az apukája annak idején egy széklábbal verte a hátát.

Ez a „kibékülés” elnevezésű terápiás szekvencia első része: gyermeki sérelmeimet felnőttként elmondom a szülőmnek, mert ehhez jogom van. Egyszerűen megmondani, hogy nagyon fájt, nagyon bántott, nagyon féltem stb.

A második rész az apa vizualizációja gyermekként: látnom kell, hogy nem véletlenül lett az apám egy agresszív vadállat, hanem ennek oka van. Például az, hogy őt is verték gyerekkorában. A lényeg az, hogy teljes átéléssel lássam őt én, felnőtt ember mint gyermeket, akit megaláztak, megvertek, megszidtak stb., és együtt érezzek vele. Ez a lényege ennek a résznek.

A harmadik, záró etap pedig maga a megbékélés: vizualizálom azt a szülőmet, akivel bajom volt, és akivel nem tudok normális körülmények között kibékülni (mert meghalt, mert nem bírná ki ezt a lelki terhet, mert szóba se áll velem stb.), elmondom, hogy tudom, milyen nehéz volt neki gyermekként; tudom, hogy nem véletlenül alakultak a dolgok úgy, ahogy.

De így történt, és én őt mindenek ellenére nagyon-nagyon szeretem. És persze ekkor a terapeuta, mintegy a szülő bőrébe bújva, áldását adja gyermekére, és újra szabad útja van a szeretetnek kettejük között.

Okoz-e nehézséget az erotikamentesség, ha felnőtt másnemű lényt ölelsz magadhoz? Kerültél-e már ilyen helyzetbe?

A helyzetből adódóan valóban felmerül az erotika kérdése is. De ha úgy nézzük, akkor egy vadidegen is feküdhet rajtad; nem számít sem a neme, sem a kinézete.

A rajtad fekvő ember gyakorlatilag csak szolgálatot tesz neked: ő a védettség érzését adja, hogy történhet bármi, te biztonságban vagy. Vagyis nem engednek a semmibe hullani: nyugodtan szembe nézhetsz az érzéseiddel, félelmeiddel, haragoddal stb. S valahogy nem az erotika az ember legfőbb gondja, amikor például úszik az izzadságban.
Egy szó, mint száz, NEM ölelésről van szó, hanem szorosan tartásról.

Hogyan lehet rövid idő alatt olyan kapcsolatot létesíteni, hogy valaki elfogadja az érintésedet, az ölelésedet?

Ha lelki gyötrelmektől szenvedsz, akkor nem arra fókuszálsz, hogy ki segít ki belőle, csak arra, hogy kint legyél végre. A gyakorlatban egy ilyen hétvégi workshopon 10-12 ember van jelen, és ezek közül ki tudsz választani valakit, aki szimpatikus stb. A legtöbb esetben a házastárs szokott jó szolgálatot tenni, de ha nincs kéznél, akkor egy idegen is megfelel (magam is megtapasztaltam, hogy nem zavaró egy idegen ember közelsége).

Te miképp tudod feldolgozni, ha ilyen helyzetben visszautasításban van részed?

Ez benne van a pakliban. Ha tudom, hogy ez nem a személyemnek szól, akkor nincs vele semmi baj. Lehet az a másik ember fáradt stb. Ha ez a kezdet kezdetén tisztázódik, akkor nem okoz problémát. Nyugodtan lehet nemet mondani.

Mi történik pontosan az ölelésterápia során? Régi, elfojtott sérelmek, sérülések kerülnek felszínre?

Igen. Gyermekkori sérelmeinket tudjuk artikulálni úgy, hogy közben felnőttek maradunk. A gyermeki fájdalom nagyon mély. A legkellemetlenebb benne az, hogy gyermekként nem tudjuk ezt kifejezésre juttatni, ezáltal feldolgozni és túllépni rajta.

Például iszonyatosan féltékenyek vagyunk a kistestvérünkre, nagyon haragszunk az anyukánkra, hogy hazahozta a kis síró jövevényt. Miért nem viszi el? Engem már biztosan nem is szeret. Haragunkban jókorát „rúgunk” anyuba. Ilyenkor jobb esetben szép szóval, rosszabbikban pedig esetleg testi fenyítéssel is a tudomásunkra hozzák, hogy nem helyes, amit tettünk.

Ott maradunk megszégyenítve a hatalmas fájdalommal és elementáris félelemmel, hogy anyu már nem szeret (ez gyermekkorban gyakorlatilag a halálfélelemmel egyenértékű, mert a gyermek a szeretetközegből való kiszakadást életveszélyes fenyegetésként éli meg). És az ilyen élmények jönnek sorban: rakódnak egymásra, egyre problematikusabb gyerekek leszünk, egyre több a konfliktus a szülőkkel, egyre több kimondatlan panasz és fájdalom gyülemlik fel mindkét oldalon.

Éppen ezeket ássa elő a terápia: felnyitja a sebet, mert különben nem gyógyul meg; csak fertőzi a lelket, megbetegíti a testet.

Milyen szélsőséges reakciók léphetnek fel ennek hatására?

Sírás, üvöltés, vacogás, regresszió, elalvás stb. – engedd szabadon a fantáziádat.

Ezt a szinte sokkterápiát elég-e egyszer alkalmazni?

Embertől függ. A legtöbb esetben az első ilyen élmény csak megmutatja az illetőnek, hogy mi minden rejtezik a lelke mélyén. Van, akinek már ez is hatalmas dolog, sőt óriási sokk. Úristen, haragszom a szüleimre. Micsoda érzéseim vannak nekem. Azt mondtam, hogy „gyűlölöm az apámat”. Jézus!

A jó terapeuta mindig biztosítja a klienst, hogy minden jó, ami előjön. Ne feszélyezze magát: itt nincs rossz vagy bűnös érzés, mondat, gondolat. Csak jöjjön ki, ez a lényeg. Általában hosszabb folyamat keretében lehet nagy életkonfliktusokat tisztázni, de már egy alkalom is hatalmas dimenziókat nyit meg az ember számára.

Hogyan lehet a hirtelen felbukkanó érzéseket feldolgozni? Tudtok-e ebben is segíteni?

Addig szabad ezeknek az érzelmeknek a felszínen dúlniuk, amíg a kliens a szoros ölelésben van. Ennek lényege a biztonságérzet. Amint ennek vége, a sebet be kell zárni, hogy az élet mehessen a maga kerékvágásában. Ennek vannak különböző technikái. A lényeg az, hogy felnőtt vagy, ezeket a dolgokat már mind megélted és TÚLélted (ez a lényeg), tehát a tapasztalat azt mutatja, hogy tudsz élni a problémákkal.

Mit kellene szerinted tenni, hogy ne legyen szükség erre a terápiára?

Végre be kellene látni, hogy egy kapcsolat nem attól jó, ha nincsenek benne konfliktusok. Konfliktusok mindig vannak. Csak azokat nem lenyelni, eltusolni kell, hanem kivezetni, elvinni a csúcspontjukig, hogy aztán tudjon jönni a feloldódás. Példa: anya, gyerek, kistestvér. Mennyivel jobb lenne, ha a rideg viselkedés helyett a mama szorosan magához vonná a gyereket. Hogy az ne tudjon kárt tenni sem magában, sem az anyában, és ebben a szoros ölelésben a gyerek kimondhatná azt, hogy „haragszom rád, mert hazahoztad a hülye kistestvéremet, és már nem is szeretsz, és neki adod a cicidet is” stb. Ha az anya maga is hallja, amit a gyerek gondol, érez, már sokkal jobban bele tudja élni magát a helyzetébe. Érti, hogy miért „rosszalkodik” a gyerek, miért rugdossa őt stb. És akkor elmondhatja, hogy ez nem így van, ugyanúgy szereti őt, mint eddig, csak most több időt kell töltenie a kicsivel.

Vagy házastársak közötti konfliktust is így könnyebb megoldani: jobb érzés a férjem szoros ölelésében elmondani neki, hogy a hajam szála is égnek áll, amikor azt mondja, hogy „anyukám sokkal jobban csinálja a túrós rétest”, és alig tudom szeretni ilyenkor, de az oltár előtt megesküdtem, hogy szeretni fogom. Most sajnos mégsem megy.

És közben érzem, hogy ő akkor is szeret, amikor ilyen vagyok: szabad kimondani a gyilkos érzelmeimet is, mert körülvesz szeretetének a védőburka.

Köszönöm szépen az érdekfeszítő beszélgetést!

* * *

„Az ölelés ösztön, természetes válasz olyan érzésekre, mint a vonzódás, együttérzés, igény és öröm. Az ölelés egyben tudomány is, egyszerű módszer: a támogatásé, a gyógyításé, a gyarapításé, eredményei mérhetőek és jelentősek. Legmagasabb rendű formájában az ölelés művészet is.”

(Részletek Kathleen Keating: Ölelések kiskönyve című művéből)

Hajduné Fábián Julianna