Na, igen. Azért jó ez a fogyasztói társadalom, bárki megmondhatja. Igaz, egyre több kölcsönt veszünk fel, de ez a mai világ természetes velejárója. Hitelből van a lakás, a gépkocsi, a videó. Hitelből főiskolás a gyerek is. De csak kitermeljük valahogy! És visszafizetjük a hiteleket! Hacsak valamilyen okból – betegség, munkanélküliség – nem leszünk képtelenek rá. Bár a bank nem fogja hagyni magát. Ami jár, az jár. Először felszólító levelet küld. Azután halasztunk. Azután átütemezünk. Azután… És egyre drágább lesz a szolgáltatás. Hiába kérünk újabb hiteleket, nem kapunk többet. A bank már nem bízik bennünk.

Na, igen. Azért jó ez a fogyasztói társadalom. Megszoktuk a hiteleket. Előre megvehetünk mindent, csak a részleteket időben fizessük vissza. Egy kicsit többet dolgoznunk, egy kicsit kevesebbet pihennünk, és semmi gond. Biztos? Minden hitelt visszafizettünk? Igen? Ön szerint is?

Na, igen. Egy kicsit talán többet dolgoztunk, kevesebbet pihentünk, de a bank megkapta, ami az övé. És a testünk? Nos, az sem fogja hagyni magát! Változatos formában követeli „kinnlevőségeit”! Ami jár, az jár. Először felszólító levelet küld. Igaz, ezt a levelet általában nem vesszük figyelembe. S ahogy a test kezd egyre nehezebben megbirkózni feladataival, jelzései szaporodnak. De mi halogatjuk számlánk rendezését, újabb és újabb hitelért folyamodunk. Csak az igénybe vett hitelt nem akarjuk visszafizetni az istenért sem.

Pedig általában figyelünk a jelzésekre. Észrevesszük gépkocsink üzemanyag-mennyiségének vészes csökkenését, amit nemcsak a mutató jelez, hanem egy piros lámpa is nyomatékosít. Tudjuk, utántöltés nélkül a gépkocsi leáll… Irány a benzinkút.

Az emberi test azonban ennél bonyolultabb szerkezet. Többféle üzemanyagra van szüksége. Ha az egyik fajtából kevesebbet kap, azt előbb-utóbb megérzi. Hiányok lépnek fel még akkor is, ha más tápanyagokból túlesszük magunkat. Egyes raktáraink túltöltődnek, mások egyre üresebbek lesznek. A szervezet ilyenkor két tűz közé kerül: biztosítania kell a meggondolatlan terheléshez szükséges energiát anélkül, hogy megkárosítaná önmagát. Azután halasztunk. Azután átütemezünk. Azután… És egyre drágább a szolgáltatás. Hiába kérünk újabb hiteleket, nem kapunk többet. Testünk már nem bízik bennünk. Túl sokszor becsaptuk.

Az egyre szaporodó „kinnlevőségek” arra késztetik testünket, hogy újabb és újabb jelzést küldjön tudatunknak: vigyázz, tartalékaidat éled fel!

Már észleljük is, hogy a közérzetünk nem tökéletes. Gyakran érezzük magunkat fáradtnak, ami megnehezíti mindennapjainkat. Fáraszt bennünket a környezet, a család, a gyerekek, nehezebben koncentrálunk fontos feladatainkra. Azon vesszük észre magunkat, hogy hirtelen, szinte ok nélkül dühösek leszünk.

Ekkor talán rászánjuk magunkat, hogy elmenjünk orvoshoz. Vérképünk azonban semmi eltérést nem mutat. Szerveink látszólag tökéletesen dolgoznak. Nem is foglalkozunk tovább azzal, hogy ég a tartaléküzemanyag-fogyást jelző lámpa. Legfeljebb eltakarjuk néhány fejfájás-csillapítóval vagy nyugtatóval…

De a jelzések egyre erősebbek. Gyakrabban fáj a fejünk, nehezen vagy hirtelen alszunk el, és a nyugtalan éjszaka után fáradtan ébredünk. Emésztésünk sem a régi, szorulással vagy hasmenéssel küszködünk, rendszeresen puffadunk. Hajunk elveszíti fényét, esését. Színe lassan őszbe fordul, már állandóan festenünk kell. Aztán pedig felfedezzük, hogy hullani kezd. Körmünk egyre sűrűbben bereped, matt, törékeny, foltos vagy barázdált lesz.

Ha eddig nem is, most előkerül az alkohol, lelki nyomorúságunkat ételbe, italba fojtjuk. Ekkor már krónikussá válnak a betegségeink. Ízületeink, hátunk létezését egyre erősebben érezzük. Izzadni kezdünk, végtagjaink hidegek lesznek. Hiába minden igyekezetünk, arcunkon észrevesszük a korai ráncokat. Bőrünk lassan elveszti egészséges színét, a drága kozmetikumok ellenére is lazává és petyhüdtté válik.

Egyre nyugtalanabbak leszünk, miközben újabb és újabb riasztó jelzéseket kapunk, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni. Már nem hallgatunk az orvosunkra, hisz nincs kimutatható szervi betegségünk, vérképünkön is csak néhány érték csillagos, mint például a koleszteriné. Barátaink javaslatait már mind kipróbáltuk, semmi eredmény. Akkor most egészségesek vagyunk?

Kétségbe esünk, mert már nemcsak a kedvünk csökken, hanem munkaképességünk is egyre kopik. Érezzünk teljesítményromlásunkat a fitneszteremben, a pályán, a hétvégi túrákon – ha egyáltalán mozgunk egy kicsit –, az ágyban… És jönnek a hirtelen hangulatváltozások, aztán megjelenik a depresszió. Családtagjainkkal már csak elvétve találkozunk, akkor is csak veszekszünk. Magunkra maradtunk visszafizetetlen hiteleinkkel.

Pedig nem kötelező, hogy így legyen. Mert változtatni sohasem késő.

Török Zoltán
szakedző, személyi edző, táplálkozási tanácsadó

Testszerviz
1089 Budapest, Orczy u. 6. II/213.
Tel.: +36 (1) 215 11 34
Fax: +36 (1) 219 07 84
Mobil: +36 20 929 91 82
E-mail: zoltan.torok@testszerviz.hu
Web: www.testszerviz.hu