A fájdalom nem más, mint szervezetünk üzenete, mindig figyelmeztet bennünket valami fontosra. De vajon meghalljuk-e, mit akar mondani? És hogyan reagálunk a fájdalmunkra? Ahány ember, annyiféle módon. Van, aki azonnal gyógyszerhez nyúl, esetleg más módját keresi a fájdalomcsillapításnak, van, aki jól tűri a fájdalmat, felvéve a „majd csak elmúlik” alapállást, és van még sokféle más típus. Alább összegezzük a leggyakrabban előforduló reakciókat és embertípusokat – aszerint, hogy mit tesznek, ha fájdalmat éreznek.

Kezdjük mindjárt a hipochonderekkel. Kétségtelen, hogy viselkedésükben van egy csipetnyi paranoid vonás. A képzelt beteg mindjárt a lehető legrosszabbra gondol, és már a legkisebb panasszal is rendszeresen felkeresi orvosát. Mivel test és lélek szorosan összefügg, a hipochondernek nagyobb esélye van rá, hogy igazi betegségeket „kreáljon” magának. Csak egy példával élve: aki állandóan attól fél, hogy rákos lesz, annál nagyobb eséllyel alakul ki a daganatos betegség.

Van a hipochondereknek egy korszerű, internetfüggő változata is. Ezeket arról lehet felismerni, hogy ha bármilyen egészségi problémájuk van, azonnal a számítógép elé ülnek, és összeszedik az internetről az összes tudnivalót. Természetesen esetükben is a legritkább és leghalálosabb betegségek élveznek elsőbbséget.

Kicsit hasonlít az előbbiekre a kutatók típusa. Ezek azért böngésznek az interneten – nemegyszer saját könyvtárakba gyűjtve a tudnivalókat –, hogy felderítsék, milyen betegség felelhet meg tüneteiknek. Általában azonnal összegyűjtik a létező kezelési módszereket is. Az ide tartozó emberek többnyire magasan képzettek, és azért végzik az információgyűjtést, mert aktívan részt akarnak venni a saját gyógyításukban. Alapállásuk az, hogy egészségüket nem bízhatják egyszerűen az orvosokra, hanem saját maguknak is aktív szerepet kell játszaniuk benne. (Az ilyen embereket egyébként „imádják” az orvosok…).

A következő csoportba sorolhatjuk a nagyfokú empátiával megáldott embereket, akik valósággal vonzzák magukhoz a fájdalmat. Természetüknél fogva eleve érzékenyebbek, más emberek szenvedéseit is képesek magukra vonni. Akkor járnak jól, ha megtanulják, hogy képesek legyenek bizonyos mértékig elszigetelni magukat a környezetüktől, egyfajta energetikai védőfalat húzva maguk köré, hiszen így kevesebb fájdalmat, rossz érzést fognak átvenni másoktól.

Felosztásunkban az egyik legnépesebb csoport a panaszkodóké. Ezek egyáltalán nem rejtik véka alá, sőt szinte kikiabálják a világnak a fájdalmukat. Ha ilyen emberrel találkozunk, köszönés után (vagy helyett) már az első mondata arról szól, hogy mije fáj, melyik orvoshoz készül, vagy hol volt legutoljára, és milyen kezelést kap. A panaszkodó típusúak közérzete, jólléte elsősorban attól függ, mennyire tudják felhívni magukra környezetük figyelmét, elnyerni más emberek rokonszenvét.

Van persze olyan ember is, aki jól tűri vagy éppenséggel semmibe veszi, vállrándítással intézi el a fájdalmát. Azért teszi ezt, mert általában is fél attól, hogy valamit rossznak találjon, és nem szereti a kedvezőtlen, rossz híreket sem. Mindehhez filozófiai alapot is találhat, ha azt mondja magában: „fáj, fáj, az igaz, de hol van az én fájdalmam mások szenvedéséhez képest”. Az ilyen emberek között akad olyan is, aki a fájdalmat bátorságának, saját erejének jeleként fogja fel, mondván, ez is jó arra, hogy bebizonyítsa a világnak, semmi sem képes ártani neki.

A zsonglőrök ugyancsak igen érzékeny személyiségek, könnyedén felismerik, ha valami megzavarta szervezetük rendjét, harmóniáját. Tulajdonképpen szerencséjük van, hiszen már csírájában érzékelik a fájdalmat, a kezdődő betegséget – esetleg még az előtt, hogy kialakulnának a fizikai, testi szintű panaszaik. Ennek megfelelően időben megtehetik az ellenlépéseket is, tehát más emberekhez képest könnyebben vissza tudják nyerni az egyensúlyukat, egészségüket.

Végül említsük meg, hogy vannak olyan emberek, akik a fenti kategóriák egyikébe sem sorolhatók be egyértelműen: akad bennük egy kicsi az egyik, egy kicsi a másik típusból, esetleg három-négyféléből keverten. De hát így van ez jól, hiszen emberek vagyunk. És ahány ember, annyi világ. Egyszeri és megismételhetetlen…

-ti-