Voltaire napi ötven csésze kávét ivott. Amikor figyelmeztették, hogy a kávé alattomos méreg, azt felelte: „akkor nagyon-nagyon alattomos lehet, mert én ötven éve iszom, és még látszólag semmi bajom”. Szendi Gábor cikke nemcsak e sötét szenvedély történetéről és a bennünk élő „Gonoszról” szól, hanem egyebek mellett a kávézás, illetve a szívbetegségek, a rák, a csontritkulás és az epekő közötti állítólagos összefüggést is megkérdőjelezi. Kedvcsinálónak egy idézet: „…a meddőség kapcsán egy 11 000 fős dán vizsgálatra utalhatunk, melyben még napi nyolc kávé sem mutatott semmi kapcsolatot a késleltetett fogantatással, leszámítva azokat, akik a szex helyett kávéztak”.

Egy sötét szenvedély története

Sokan azt gondolják, hogy a kávé a sarki ABC-ből származik, de tévednek. Valójában a Teremtés melléktermékeként egy magocska pottyant Etiópia földjére, melyből egy ronda kis cserje nőtt ki, piros bogyókkal teleaggatva. Pár évmillióig senkit nem érdekelt, mígnem egy kecskepásztor fel nem figyelt arra, hogy a bogyóktól kecskéi éjszaka virgonckodnak. Istennek nem tetsző dolognak vélve tanácsot kért a közeli monostor csuhásaitól, akik az éjszakai krónikus ájtatoskodástól karikás szemekkel, bamba arccal hallgatták a panaszkodót. Ez a tompaság altathatta el éberségüket, s nem látták meg a Sátán kaján arcát a bogyó főzetében, mert ettől kezdve az esti imák hatékonyságát növelő adalékanyagként kezdték szervezetükbe juttatni a keserű löttyöt.

A hír és a bogyók gyorsan eljutottak Arábiába, ahol meglátták benne az élvezetet és az üzletet. Mivel Mohamedet Allah nem látta el kellő információkkal a jövőt illetően, így a Koránba csak az alkoholfogyasztás tilalma kerülhetett be; e kiskapu a kávéházakba vezetett, ahol a hithű mohamedán minden szenvedélyét a „fekete bor”-ba ölte. Kíváncsi zarándokok, európai illetőségű felfedező kalandorok reklámozták szerte a világban, hogy van itt Arábiában egy keserű, fekete ital, ami csodákat művel az emberrel. Hogy miért pont coffee, kofe, kave, quahwa, kávé stb. lett a neve, arra azt szokták felhozni, hogy Etiópiában van a Kaffa nevű hegy, tartomány, falu stb. A következtetés logikája azonban némileg emlékeztet azon szóhasonlóságokra építkező hungaro-sumerológiai agyrémekre, melyek egyszer még kihozzák majd, hogy Gilgames volt Árpád atyánk nagybátyja. Etiópiában ugyanis hiába próbálkoznánk az utca emberénél a kávé szó nemzetközi változataival, mert ott a kávét buna-nak isszák. Talán meg kéne mondani nekik, hogy ők a kávé őshazája.

Európába Velencén keresztül szivárgott be a fekete lé. Mivel már akkoriban is fejlett volt a török turizmus, igaz, a turistacsoportok kicsit rámenősebbek voltak a szállásfoglalásban és várlátogatásban, a kávézgatás szokását mint a pestist hurcolták be mindenhova, amerre jártak, így Magyarországra is. Velencében kávécserjemód kezdtek szaporodni a kávéházak, úgyhogy a fanatikus hívők hiába próbálták a kávét az ördög italának kikiáltani, hangjuk a kávéscsészék csörömpölésébe fulladt. III. Celestine pápa pragmatista módon bizonyította, hogy minden szentnek, már szentté avatása előtt is maga felé hajlik a keze, mert megkóstolva a kávét úgy döntött, hogy némi kis élvezet megengedhető földi porhüvelyünknek, s ha egyáltalán a pokolba kerülnénk is, ezért maximum egy kis plusz sütögetés járna. Kockázatok tekintetében kérdezze meg mindenki lelki atyját.

A kávéházak sorban ütötték fel fejüket Európa világvárosaiban, mindenhol megpróbálták betiltani őket, majd belátták, hogy nem lehet, de akkor legalább jól megadóztatták. Az uralkodói neheztelés első lépcsőben mindig vallási-morális gyökérzettel bírt, s csak később, az engedékenység szakaszában kialakuló kávéházi életmód miazmás talaján burjánzó ellenállási szellem bőszítette fel később ismét a hatalmat. De ekkor már általában túl késő volt. Nem szívesen lennék annak a kishivatalnoknak a bőrében sem, aki nem mérve fel a veszélyeket, meggondolatlanul engedélyezte a Pilvax nevű kávéház megnyitását, s ezzel egy nagy birodalom széthullását idézte elő. Persze talán joggal védekezhetne a Történelem ítélőszéke előtt azzal, hogy minden a kecskékkel kezdődött.

Ami nekünk élvezet, az persze másoknak üzlet; tudjuk, hogy e két dolog hajtja előre a világot. Az irigy arabok csak pörkölve voltak hajlandók kávét szállítani, nehogy valakinek eszébe jusson a magokat elültetni és önellátásra berendezkedni. De pedig nagyon is eszébe jutott sokaknak, s ezzel megindult a világban a kávécsata. Először a hollandusoknak sikerült 1696-ban elcsenni egy-két csemetét Mochaból (ejtsd: Mokka!), és még élve haza is jutni velük. Mivel a kávécserje nem szereti a hideget, a hollandusok gyarmataikon, Jáva és Ceylon szigetén hoztak létre ültetvényeket. Őszintén szólva ez nem nyűgözte le a nagyhatalmakat, Franciaországot, Spanyolországot, Angliát, mert végső soron mindegy volt, ki zsarolja őket kávémonopóliumával, ők is szerettek volna néhány millió cserjét magukénak tudni. De tényleg nem lehetett könnyű kávécserjét beszerezni, mert csak a véletlen és az ostobaság törte meg a holland egyeduralmat. Történt, hogy a közismerten kávérajongó XIV. Lajos 1714-ben ajándékba kapott a hollandoktól egy kávécserjét, amit gondosan nevelgettek aztán az e célra épített királyi pálmaházban. Hogy innen hogy került Martinique szigetére, annak van egy kalandosabb és egy érdektelen változata. Utóbbit mindenki el tudja képzelni, aki vett már bokrot faiskolában. A legendásabb verzió fő kelléke de Clieu kapitány, aki meglopva saját királyát az Ő dicsőségére, sok-sok szenvedelem árán eljuttatta a hajtást a célállomásra, így hamarosan virágzó ültetvények és sorvadó bennszülöttek jelezték a kávécsata új fordulatát. De alig pihentek meg kávéleveleiken a franciák, máris irigyük támadt. Spanyolország is akart magának ültetvényeket, de megint az volt a fő akadály, hogy a franciák a csempészek élete árán is megvédték kávéjukat. Ám egy nap egy snájdig spanyol tiszt, Francisco de Mello Palheta tette be a lábát Francia-Guinea földjére, s a francia kávé ügye ezzel el volt veszve; ezúttal a cserjéhez a francia kormányzó hitvesi ágyán keresztül vezetett az út, és Palheta nem habozott megtenni a szükséges „lépéseket”. A búcsúcsokorba rejtett palánták tették pár év alatt Brazíliát kávénagyhatalommá, s e néhány palántából származik ma a világ kávétermésének 90%-a. Az 1800-as évek végére a kör bezárult, a kávé visszajutott Afrikába, ahonnan elindult, s itt is vadul termelni kezdték.

Jól ismert, hogy az angolok kezükben teáscsészével születnek, és Hitler könnyedén legyűrte volna Angliát, ha az ötórai tea idejére időzíti a támadást. Mégis furcsa akkor, hogy az Amerikának nevezett angol gyarmaton a világ legszenvedélyesebb kávéivói találhatók. A dolog a bostoni Teadélutánon dőlt el, amikor a magas vámon felháborodott polgárok az anyaország teát adó emlőiről úgy váltak le, hogy a teásbálákat a tengerbe dobálták. Mivel ezzel betöltendő űr támadt a teáskannákban és az orális szenvedélyekben, innentől hazafias kötelesség volt megszeretni a kávét.

A bennünk élő Gonosz

Végigtekintve a kávé (és a dohány, és a csokoládé, és az alkohol, és az egyéb drogok) történetén, megszívlelendő tanulság, hogy a tilalmak segítik legjobban az élvezeti szerek elterjedését.

Az emberi természet gyárilag úgy van kialakítva, hogy állandóan problémákat teremt, hogy aztán megpróbálja megoldani. Ennek legősibb modellje a tudás almája, amit – máig pontosan nem tisztázott körülmények közt – valaki leszakított. Ezért egyszerre vagyunk hálásak és csalódottak is, így a Kígyó szerepét kissé ambivalensen ítéljük meg.

Így lettünk mi eredendően bűnösök, de ez a teológiai fogalom valójában az emberi természetből az Ótestamentum nélkül is levezethető: a Gonosz valójában vágyainkat testesíti meg, a Jó pedig a lemondás és az engedelmesség pátoszát. Vérmérséklet és neveltetés kérdése, hogy ez a Gonosz foszforeszkáló szemű nyáladzó szörnyeteg-e, avagy huncut ördögfióka, s a vágyaknak való pillanatnyi hódolás lelkünk végkiárusítása, avagy bocsánatos félrelépés.

Freud kibernetikai modelljében a Gonosz birodalma az Ösztön-én, a Jóságot a Felettes-én testesíti meg, az Én pedig az a közvetítő diplomata a két ellenséges fél között, akit néha megzsarolnak (neurózis), néha meg lelőnek (pszichózis).

De ennyi elég is agytornának, a többit majd egyszer a Filozófiai Szemlében fejtem ki. A lényeg, hogy utáljuk a prófétákat, akik kéretlenül is állandón vágyainkat okolják romlásunkért, ámde ha nem volnának a bűntudat húrjai fejünkben, nem volna nekik mit kéjesen pengetniük.

Egy kis profetológia

Prófétának persze születni kell, vagy el kell hozzá végezni az orvosi egyetemet. A modern kor prófétája az orvos vagy a kutató, aki megmondja, hogy éljünk, mit együnk. A próféciák ma már nem a túlvilági, hanem az evilági életre vonatkoznak, s hatásosságuk arra épül, hogy az emberek egy része rögeszmésen szeretne sokáig élni. Prófétának lenni jó dolog, meghívják az embert mindenhová, és félelemmel vegyes tisztelettel kérdezgetik őt az emberiség jövőjéről. Ha már valaki próféta, minden szavának, gesztusának különös jelentése van. Egyszer Buddhának elment a hangja, s jobb híján felmutatott egy virágot; tanítványai szerint ennél „mélyértelműbb beszédet” azóta sem hordott a hátán a Föld. De vajon miért nem hat ránk ugyanígy, amikor kopottas öreg nénikék a metrókijáratnál csokor virágokat lengetnek felénk?

Michael Balint, legénykori nevén Bálint Mihály, az Angliában híressé vált orvos-pszichoanalitikus mutatott rá arra, hogy az orvos magánvéleménye csak otthon, a fürdőszobában magánvélemény, a rendelőben már igehirdetés.

Így ha egy orvos privátim kávéellenes, s fejében hiedelmek és az Élettantankönyvből visszamaradt félmondatok keringenek, könnyen kialakulhat egy téveszme, hogy ő már nem csak úgy gondolja, hanem az úgy is van.

„S akkoron majd a kávé elárasztja a Földet, s elpusztíta minden élőt”

Egy modern próféta kávéügyben Jack E. James, aki „A koffein megértése” (Understanding Caffeine, Sage 1997) című tudományos-profetikus bestsellerében, melyet szoktak a „kávé bibliája”-ként is emlegetni, lerántja a leplet erről az alattomos méregről. Megtudhatjuk, hogy irtózatos veszélynek van kitéve már az is, aki csak bepillant egy kávéüzlet kirakatába. Nem tudni James személyes motivációit, hogy talán valamely családtagja koffeinmérgezésben hunyt-e el, vagy csak a véletlen hozta-e össze a kávéval, de miután felkapta a média és híres lett, nehéz elhinni, hogy bármi is eltántoríthatná eztán nézeteitől. De ő legalább nem iszik kávét, így egy túlélő már biztosan akad majd.

A tudomány egyik legkártékonyabb mítosza önmagáról, hogy ő objektív. Igazából a tudomány egy rakás mozaikdarabka, amiből mindenki a maga szakállára rakja ki a neki tetsző képet.

Jamesnek a kávéra vonatkozó ismerethalmazból sikerült kiraknia egy koponyát, alatta két keresztbetett lábszárcsonttal.

Könyvét azzal kezdi, hogy a kávé halálos méreg, évente Amerikában legalább hárman halnak meg tőle. Egy szerencsétlen kisfiúnak például egy kórházi vizsgálat során véletlen 18 gramm koffein került az infúziójába és meghalt. Egy férfi, hogy „feldobja magát”, megevett fél kiló babkávét (15 g koffein), és majdnem meghalt. Egy nő 106 gramm koffeint vett magához, de szerencsére túlélte. Olvasva ezeket a mindennapos eseteket az emberben meghűl a vér, milyen veszélyeknek van kitéve.

A próféta a szívről

Kézzelfoghatóbb veszélynek tűnik a kardiovaszkuláris kockázat; James kalkulációja szerint ha a kávéfogyasztás megszűnne, 10-14%-kal csökkenne a koszorúér-megbetegedések, és 17-24%-kal a sztrókok (szélütések) száma. Mellbeverő adat, csak az a baj, hogy nem tudományos következtetés, hanem prófécia; azért ijesztő, hogy hasson. Egy többismeretlenes egyenlet eredménye, amelyből több tényező James számára is ismeretlen. Ő maga is elismeri, hogy a koffein kardiovaszkuláris kockázatának epidemiológiai vizsgálatai rendkívül ellentmondásos eredményekhez vezettek, és mivel bemondásos alapon, retrospektíve „mérték” a kávéfogyasztást, ráadásul nem kontrollálták a kóla és egyéb koffeintartalmú italok és gyógyszerek fogyasztását, így igazából az eredmények annyira megalapozottak, mint Fidel Castro népszerűségi mutatói. A számára legértékesebb két metaanalízist (több tanulmány összehasonlító elemzését – A szerk.) úgy értékeli, hogy azok alapvetően megerősítik a kapcsolatot a kardiovaszkuláris kockázat és a kávéfogyasztás között. És ki kételkedne ebben, ha egy kutató ezt mondja? Például én. Ha valaki követi példámat, és belekukkant Kawachi és munkatársai ´94-es metaanalízisének eredményeibe, kiderül, hogy a szerzők a kohorsz vizsgálatok alapján csak „nagyon csekély kockázatot” találtak, míg az eset-kontrollos vizsgálatok metaanalízise alapján „nem kizárható” kockázatra következtetnek.

Ne firtassuk, hogy James-t az emlékezete vagy valami más hagyta-e cserben, végül is a maga módján jót akar.

Interjúiban is, könyvében is azt állítja, hogy a kávéfogyasztás 5-15 Hgmm-rel növeli a vérnyomást. Tegyük hozzá: koffein-naív személyeknél. De ilyen kevés van, mert az emberek 80%-a kávézik.

Amúgy a sztrókosztályon ez a bejelentés még kelthetne is némi riadalmat, ám egy rakás vizsgálat nem, vagy fordított összefüggést talál a kávéfogyasztás és a vérnyomás alakulása között. De ezek „nem jók”, mondja James, mert nem „jókor” mérik a vérnyomást. Talál egy megfelelőt, amelyben a kávéfogyasztás után két órával mérik a vérnyomást, és ott bizony, nincs mese, 2-4 Hgmm-rel emelkedik a vérnyomás. Ebből viszont úgy tűnik, hogy az orrunk előtt bezáródó metróajtó vérnyomásemelő hatása, vagy gyermekünk intője nagyobb egészségkárosodást okozhat, mint a kávézás. És ezzel finoman az általában kevésbé vizsgált személyiségtényezőkre utalok.

A másik szóba jöhető mumus a koleszterinszint-emelkedés, amiről Jamesnek muszáj elismernie, hogy semmi köze a koffeinhez, és csak a szűretlen, vagyis filter nélkül főzött kávé emeli meg a lipid-, vagyis a vérzsírszintet.

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus, tudományos munkatárs

Ha el akarja olvasni a cikk folytatását, kattintson ide.

Ha érdekli Szendi Gábor Depresszióipar című könyve, itt többet is megtudhat róla.