A figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar (Attention Deficit Hyperactivity Disorder, továbbiakban: ADHD) tárgyalásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy már régen nemcsak tudományos, hanem üzleti kérdés is. Miként az antidepresszánsokkal kapcsolatban is napvilágra került (lásd Depresszióipar című könyvem /Sík kiadó, 2005/), a gyógyszeripar és az orvostudomány kibogozhatatlanul összefonódott.

Az ADHD rövid története

Először George Still 1902-ben írta le szindrómaként a jelenséget húsz gyermeknél, akik hiperaktívak, agresszívak, szembehelyezkedők, immorálisak, gátolatlanok és gyakran figyelemzavarosak voltak. Still szinte mindegyiknél idegrendszeri betegségből vagy sérülésből való felgyógyulás után diagnosztizálta a szindrómát, és hangsúlyozta, hogy a szindróma nem tévesztendő össze a negatív környezeti-családi hatásokra kialakuló hasonló tünetekkel. Az 1917-18-as amerikai agyhártyagyulladás járvány után a betegségből felépült gyermekeknél gyakran jelentek meg viselkedési és tanulási zavarok. Alfred A. Strauss és Laura E. Lehtinen 1947-ben kijelentették, tényként kell kezelni, hogy az ADHD az agy patológiájával azonos. Bár Strauss és munkatársai mentálisan retardált gyermekekkel dolgoztak, eredményeiket később mások kritikátlanul kiterjesztették a normál intelligenciájú gyerekekre is.

Súlyos, kórházban kezelt, idegrendszeri sérülésekben szenvedő ADHD-s gyerekek stimulánssal (amfetaminnal) történő sikeres kezeléséről szóló első beszámolók 1937 és 1941 közt jelentek meg. Ennek következményeként terjedt el a ´70-es években a stimulánsok gátlástalan alkalmazása az ADHD-ban. A hetvenes években már az ADHD vált a legkutatottabb gyermekpszichiátriai sikertémává.

Az ADHD szindróma történeti fejlődése során jól követhetően küzdött egymással a differenciált pszichoszociális és a vulgarizáló biológiai megközelítés: utóbbi a gyógyszeripar bátorítására mára a viselkedéses tünetekből közvetlenül következtet az agypatológiára, dacára annak, hogy a mai napig csupán egy hipotézisről van szó.

A pszichiátria „bibliája”

Minden pszichiáter és pszichológus ma az Amerikából elszabadult betegségleíró rendszer kézikönyvét, a DSM-et használja (ma a IV., revideált verzió van forgalomban). Amikor a DSM-III-ban 1980-ban bevezették az ADHD kritériumait, „úgy tervezték”, hogy a gyerekek 3%-a bizonyul majd ADHD-snak, ehelyett a tünetlista alapján az egészséges gyerekek 15-30% bizonyult hiperaktívnak. Laikus embernek furcsa lehet ez, hogy a betegség tüneteit tervezik, mint az inflációt? A DSM rendszer diagnosztikus kategóriái azonban gyakran önkényesek. Julian Caplan szakértőként részt vett a továbbfejlesztett változat, a DSM-IV. kialakítási folyamatában. Tapasztalatai alapján azt a következtetést vonta le, hogy a „DSM kidolgozásánál túl kevés volt a tudományosság”. „A DSM kategóriák a tudományosság mázával vannak ugyan bevonva, alapvetően azonban az azt összeállító körülbelül ezer pszichiáter (nagyrészt fehér, amerikai férfi) előítéleteinek a termékei”. Az ADHD kapcsán, pl. mind a figyelmetlenség, mind a hiperaktivitás tüneteinek listába szedése során a megfogalmazások úgy kezdődnek, hogy „gyakran”. Pl. „gyakran nem figyel”. Vagy „gyakran izeg-mozog”. „Rengeteget beszél”. „Gyakran feledékeny”. E megfogalmazásokkal a diagnózisalkotás világába bevonult az előítélet, a szülő, nevelő, pszichiáter temperamentuma, neveltetése, toleranciája, mit gondol a helyes viselkedés normáiról stb. Ezek csupán önkényesen értelmezhető köznapi nyelvi fordulatok. Ha ezen szubjektíve megállapított tünetek közül hat fennáll, akkor megállapítjuk az agyműködés zavarát, ha csak öt áll fent, már a gyermek „normális”. A tünetlista alapján valójában szinte bármely egészséges, érdeklődő gyermek megkaphatja az ADHD diagnózisát. Ezek után nem meglepő, hogy míg az USA-ban az ADHD gyakoriságát 3-5-7%-ra, de egyes kutatók 20%-ra (!) is becsülik, addig ugyanazon DSM rendszert alkalmazva Angliában, ez az arány csak 1%.

A biológiai pszichiátria álláspontja

A National Institutes of Health (NIH) 1998-ban konszenzus konferenciát hívott össze, amelyen elsősorban az ADHD kutatásában és kezelésében érdekelt szakértők vettek részt. A konferencián összegezték az ADHD kutatás addigi 50 évének eredményeit. A konferencia üzenete úgy foglalható össze, hogy az ADHD biztosan létezik, bár nem tudjuk létét igazolni, nem tudjuk az okát, és nem tudjuk, kit kell kezelni és mennyi ideig, és mennyire biztonságos a stimulánsokkal való kezelés. A záródokumentum elismeri, hogy az orvosok teljesen szubjektíve diagnosztizálják az ADHD-t, a kórkép túldiagnosztizált, és a különféle szakemberek önkényesen kezelik a gyerekeket a legkülönfélébb stimulánsokkal és antidepresszánsokkal. A konferencián a meghívott harmincegy előadó közt mindössze egy előadó, William B. Carey tette fel a kérdést: „Az ADHD valódi betegség?” Ettől nem lett túl népszerű.

Az ADHD összefüggése a temperamentummal

Carey szerint az ADHD diagnózissal leírt gyerekek valójában normálisnak tekinthető temperamentum sajátságokkal bírnak. Mivel a jelen diagnosztikus rendszer nem vesz tudomást a környezeti és szociális ártalmakról, ezért nem az ütlegelő szülőt kezeljük, hanem tanakodunk, milyen rejtélyes betegség okozhatja a bőrön a kék-zöld foltokat. Egy 2004-es vizsgálat ráadásul még azt is kimutatta, hogy az impulzív-hiperaktív jellemző életkorfüggő, a gyerekek szépen kinövik. Ehhez képest manapság már 1-2 éves gyerekeket is gyógyszereznek „hiperaktivitással”. Mert a papa szeretne nyugodtan újságot olvasni.

ADHD és traumatizáció

Az Amerikai Orvosok Szövetsége bizottságának 1985-ös becslése szerint az USA-ban évente egymillió gyermek esik valamilyen abúzus (durva bánásmód, gyalázat – A szerk.) áldozatául, és 2000-5000 ebbe bele is hal. Az amerikai Child Abuse and Neglect tanácsadó testület 1989-ben közzétett jelentése szerint évente 2,4 millióra, a Gallup intézet szerint 3 millióra lehet becsülni azon gyerekek számát, akiket éheztetnek, elhagynak, súlyosan bántalmaznak, megerőszakolnak, szodómiát gyakorolnak velük vagy megalázzák őket.

Alan J. Cohen és munkatársai 2002-ben kimutatták, hogy a fizikailag bántalmazott gyermekek körében tizenötször gyakrabban diagnosztizáltak ADHD-t. Dan Weinstein és munkatársai 2000-ben arra mutattak rá, hogy a gyermekkori traumatizáltság következtében kialakuló poszttraumás stresszbetegség (PTSD) tünetei átfedik az ADHD tüneteit, s igen sok traumatizált gyermeket egyszerűen ADHD-val diagnosztizálnak, és stimulánssal kezelnek.

Az evolúciós szempont az ADHD értelmezésében

Csak úgy elvileg: mivel az ADHD az élet korai éveiben jelentkezik, ha hátrányos lett volna, már régen kiszelektálódott volna, vagy minimális szintre csökkent volna a populációban az aránya. Ezzel szemben kultúraközi vizsgálatok szerint az ADHD kritériumai szerint a világ népességének 5-7%-a ADHD-s. Ezt érvként szokás felhozni, hogy az ADHD nem a nyugati orvoslás által kreált betegség. Yuan-Chun Ding és munkatársai 2002-ben kimutatták, hogy az ADHD-ban igen gyakran megfigyelhető génvariáns kb. 40 000 évvel ezelőtt alakulhatott ki, és attól kezdve – nyilván előnyei miatt – rohamosan elterjedt a világon. Thom Hartman 1993-as népszerű könyve szerint az ADHD-s tüneteket vagy inkább képességeket mutatók voltak a jó vadászok, míg azok a gyerekek, akik ma jól tűrik az osztálytermekben az unalmat és a mozgáskorlátozottságot, a jó farmerok leszármazottjai.

Létezik-e kimutatható neurobiológiai elváltozás az ADHD-ban?

Röviden: nem. De szép is lenne, ha volna valami kézzelfoghatóan közös a milliárdokért végzett vizsgálatokban. De a legtöbb agyi képalkotó eljárással nyert eredmény megismételhetetlennek bizonyult.

Alan A. Baumeister és Mike F. Hawkins 2001-ben átvizsgálták az addig létező összes vizsgálatot, és kiderült, hogy egészen primitív tévedésekre alapozva állítottak mindenfélét összevissza. Baumeister és Hawkins összefoglalója szerint a vizsgálatok adatai egymásnak teljesen ellentmondanak, a mérések pontatlanok, a vizsgálati minták kicsik, a kiértékelés sok esetben elfogult a pozitív eredmények közölhetősége érdekében. Mint írják, a szakértők azért erősen motiváltak a biológiai megalapozottság bizonygatására, mert ez elfogadhatóbbá teszi az orvosok és a betegek számára a diagnózist, és ez megkönnyíti a gyógyszerek forgalmazását.

Az agykutatás ADHD-ban elért eredményei gyakorlatilag használhatatlanok, fogalmazták meg Peterson Leo és David Cohen kutatók 2003-ban. A vizsgált gyerekek 77%-a ugyanis évek óta kezelés alatt állt, így bármit is találtak náluk, nem tudni, nem az évekig szedetett stimuláns hatását mutatták-e ki.

Henry Nasrallah és munkatársai 1986-ban gyermekkoruktól Ritalinnal kezelt fiatal felnőttek 25%-nál agykéregsorvadást mutattak ki.

A recept tehát egyszerű: tedd tönkre stimulánsokkal a gyerek agyát, aztán mutasd ki, hogy tönkrement, és ezt nevezd el a betegség bizonyítékának.

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus, tudományos munkatárs

A cikk folytatásában többek között arról olvashat, hogy valóban hatnak-e és miként a gyógyszerek, mi köze a tudománynak a csaláshoz, s hogy okoz-e a stimulánskezelés később drogfüggést? A folytatáshoz kattintson ide!

Ha érdekli Szendi Gábor Depresszióipar című könyve, itt többet is megtudhat róla.