Van egy rossz hírem, meg egy jó. A rossz hír az, hogy a cukor halálos méreg, a jó, hogy nem muszáj fogyasztani. Lehet, hogy Ön ostobaságnak tartja álláspontomat. De végleges véleményének kialakítása előtt, kérem, tájékozódjék, és szánjon az olvasásra pár percet. Megéri.

A felelősséget magától elhárító egyén visszatérő fordulata, hogy „ma ezt mondják, holnap meg azt”, és tömik a fejét mindazzal, amit a reklámkampányok el akarnak adni neki, vagy amit már megszokott, mint a svájci pásztorok az arzénevést. Aztán ezek az egyének töltik meg a kórházakat, és haldokolva kérdezgetik keserűen, „miért pont én?” Kétségtelen, hogy világgazdasági válság törne ki, ha az emberek hirtelen abbahagynák a dohányzást, a sörfogyasztást, az alkoholizálást, a tej és az édességek fogyasztását. (A kávét nem említem, mert nagyfogyasztó vagyok, és különben is saját cikkemből tudom, hogy egészséges).

De azért nem kéne felülni annak, hogy trendi dolog mérgeket fogyasztani, még ha a világgazdaság egyensúlya is a tét. Talán majd mindenki a WC-be önti a kóláját, kukába a mélyhűtött fagylaltjait, és szétszórja a szélbe az otthon őrzött fél mázsa kristálycukrát? Amilyen kaotikus a világ, persze még ez is megeshet. Ne feledjük, hogy balsors nem más, mint rossz szokások folyamatos gyakorlása.

A cukor története

Nem tudom, felfigyelt-e az olvasó arra, hogy minden élvezeti szer kultúrtörténete valahol keleten kezdődik. A cukoré is; hogy pontosan hol, az szerzőnként változó, de már időszámításunk előtt Bengáliában, később Indiában kezdték cuppogni, majd sajtolni a cukornád levét. Ha besűrítették és megszárították, előállt az „indiai só”. Először Nagy Sándor katonái csodálták meg a nádat rágcsáló parasztokat. A rómaiak szakharonnak nevezték el, innen a mai szacharin elnevezés, ami apró, édes szemcséket jelent. Dioszkoridész az I. században úgy írta le, hogy „szakharonnak nevezett méz, amit nádból nyernek Indiában és Arábia Felixben, állaga olyan, mint a só és ropog a fogak alatt”. Akkor még nem voltak hipermarketek, hanem a minden hájjal megkent arab kereskedők révén jutott el aztán a cukor Európába. Spanyolországban a hétszázas években tűnt fel, és az 1150-ből származó leírások szerint már kiterjedt cukornádültetvények voltak. A velenceiek az 1300-as években még importálták a cukrot, de később maguk is belevágtak a cukorfinomításba. Mikor III. Henrik francia király Velencébe látogatott ezerötszázvalahányban, a tiszteletére adott ebéden, az asztalterítőtől az evőeszközökig, mindent cukorból volt.

A cukornád aztán Kolumbusz és Cortez közreműködésével gyorsan elterjedt az új gyarmatokon, ahol elég leigázandó és dolgoztatható bennszülött volt, ami gyorsan fellendítette az üzletet. Hajókaravánok szállították a cukrot és a melaszt Dél-Amerikából Európába. A cukor akkora biznisz lett, hogy a hollandok elcserélték New Amsterdamot egy kis dél-amerikai angol gyarmatra, Suriname-ra, ahol remekül lehetett cukornádat termelni. Így lett New Amsterdamból New York. Az amerikaiak, bár a déli államokban megtermett a cukornád, az őslakosokat követve, juharfasziruppal édesítették mindennapjaikat. A melasz, a cukorfinomítás kátránya hamar népszerűvé vált, amikor az emelkedő gabonaárak miatt rumot kezdtek belőle erjeszteni. Az angol tengerészetnél a rumot védőitalként rendszeresítették, s míg 1698-ban még csak 940 litert, 1775-ben már 9 080 000 litert importáltak. Sokak szerint az amerikai függetlenségi háború sem a teára kivetett angol védővám, hanem a melaszra kivetett 1733-as adó miatt tört ki. Mert hogy a telepeseknek is a rum volt a védőitala. Véd a józanság ellen.

Közben az angolok blokád alá vették Napóleont és vele Franciaországot, és lőttek a torkosságnak. Válaszként Napóleon 1806-ban 100 ezer frank jutalmat tűzött ki annak, aki bármilyen növényből cukrot tud előállítani. Benjamin Delessert 1812-ben be is mutatta, hogy cukorrépából cukrot tud kotyvasztani. A következő évben már hatalmas mennyiségben termelték a cukorrépát, és császári finomítókban párolták a cukrot.

De hogy ne vesszünk el a részletekben: a cukor hatalmas üzletnek bizonyult, s nem kis része volt a rabszolgaság elterjedésében. A cukorra kivetett adók akkora jövedelmet jelentettek a tengeri hatalommal bíró Angliának hogy I. Erzsébet, ha kicsit fanyalogva is, de végül rendeletben engedélyezte a gyarmatokon a rabszolgamunkát, vállalva, hogy ezért talán isten majd megbünteti. Sir Dalby Thomas 1690-ben azt írta, hogy „Anglia jólétéért, dicsőségéért és nagyságáért a cukor többet tett, mint bármi más áru”. Az üzletmenet úgy nézett ki, hogy Dél-Amerikában vagy a Karib-szigeteken a melaszból rum készült, a rumért a kereskedők Afrikában rabszolgát vettek, azt Dél-Amerikában rumért eladták, és már húztak vissza megint Afrikába csereberélni.

Mielőtt elmerülnénk abban, hogyan raboltak ki másokat a cukor nevében, beszéljünk arról, hogyan rabolnak ki minket állítólagos szükségleteink nevében. Kétségtelen, hogy fajunkat (is) erős vonzalom jellemzi az édes íz iránt, ami kivételesen nem szüleink bűne, hanem egy evolúciósan hasznos képesség ellenünk fordulása. Az emberi faj legnagyobb átka ugyanis, hogy őskori viszonyokra lett kifejlesztve, s az édes íz akkoriban az érett, ehető gyümölcsöt jelentette. Az evolúció belső korlátokat nem épített be sem a falánkságra, sem az ölésre, sem a paráználkodásra (ezt próbálta meg később az emberiség a tízparancsolattal sikertelenül kompenzálni), mivel a korlátok maguk a fizikai környezetben adottak voltak. Az emberi fejlődés a palackból kieresztett gonosz szellem története, legyen az a szellem az ölés technikája, a dohány, az alkohol, a kábítószer, a szex vagy a cukor. A fejlődés korlátozhatatlansága a mi vesztünk.

78 módja annak, ahogy a cukor rombolja egészségünket

A cukor ugyanis olyan finomított vegyület, ami a természetben nem fordult elő soha, s a szervezet csak nagy üggyel-bajjal bánik el vele, pláne akkora mennyiségben, ahogy azt mi észrevétlenül ételeinkkel vagy desszertjeinkkel fogyasztjuk. Sok módja van a cukor romboló hatásának, természetesen nem soroljuk fel mindet, de a borzongani vágyók szakirodalmi hivatkozásokkal együtt angolul olvashatják ezen a címen.
Mi csak mazsolázgatva a halálnemek közt, kezdjük, mondjuk a rákkal.

A cukor és a rák

Természetesen ma már mindenki tudja, hogy minden rákot okoz, de azért van, ami még annál is inkább.

Egy vizsgálatban egereket mellráksejtekkel fertőztek meg, majd az egerek egy csoportját úgy táplálták, hogy magas legyen a vércukorszintjük, egy másik csoportnál normál szintű volt a vércukorszint, és egy további csoportnál alacsonyan tartották a vércukorszintet. Hetven nap után a magas vércukorszintű egerek egyharmada élt még, a normál vércukorszintűek kétharmada, és az alacsony vércukorszintű egerek közül 95% volt életben. Vagyis a vércukorszinttel (azaz a cukorbevitellel) szoros kapcsolatban állt a rákos daganat fejlődése.

Egy orvosi kutatás során 140, kétoldali mellrákban szenvedő nőt követtek táplálkozási szokásaikat figyelve, és kiderült, hogy a rákosok 2,6-szer több cukrozott üdítőt fogyasztottak, mint azok, akiknek nem volt mellrákjuk. Hasonló eredményre jutott egy olasz vizsgálat is. Egy mexikói vizsgálatban a sok cukrot és fruktózt (gyümölcscukrot) fogyasztó nők 2,2-szer valószínűbben lettek mellrákosok.

Vizsgálták az epehólyagrákot is, 111 ilyen rákban szenvedő embert hasonlítottak össze 480 rákmentes személlyel, és kiderült, hogy a rákosok körében dupla akkora volt a cukorfogyasztás.

Hogy hol kezdődik a dolog, arra rávilágít az a vizsgálat, amelyben 10 egészséges személy 100 g cukrot fogyasztott el különféle formákban, úgymint narancs dzsúsz, méz, illetve kristálycukor. Mindegyiküknél azonnal csökkent a rákellenes védelemben fontos szerepet játszó immunsejtek működése. Ezt persze olvashatjuk úgy, mint érdekes tudományos kísérletet, de büszkén gondolhatunk arra is, hogy mi ezt a kísérletet napjában többször is elvégezzük, csak nem pepecselünk az immunrendszerünk vizsgálatával. Végül is bőven elég, ha tudjuk, hogy most éppen ártunk magunknak.

Patrick Quillin vezető onkológus keserűen ír arról, hogy rákbetegek millióit fosztják meg attól az információtól, hogy táplálkozásuk jelentős hatással van betegségük alakulására, és a cukor az egyik fő veszélyforrás. A jelszó szerinte az, hogy „a cukor táplálja a rákot”.

A vizsgálatok tanúsága szerint a cukor azért veszélyes, mert a ráksejtek nagy energiafogyasztók, és imádják a cukrot. Persze végső soron a szervezet mindent cukorrá bont le, amit energiaként akar felhasználni, a tiszta cukor azonban igen gyorsan felszívódik, és hirtelen emeli meg a vércukorszintet: erre a gyökérrágcsálásra és egyéb nehezen emészthető dolgok (sáska stb.) fogyasztására tervezett emberi szervezet nem tudja a választ. Amit ma az orvoslás normál vércukorszintnek fogad el, az kb. a duplája annak, amit őseink produkáltak volna egy kőkorszaki rendelőben.

Tanulság: ha szerelmünknek örömet akarunk okozni, ne csokit, hanem teljes kiőrlésű lisztből készült kenyeret vagy szójatúrót vigyünk. Ha kezdetben furcsállja is, hosszú távon, ahogy hullanak el kortársai, belátja majd, hogy ez volt a legjobb, amit tehettünk érte.

Oh, my sweetheart: a cukor, az elhízás és a szívbetegség

Azt is tudja minden óvodás, hogy már a levegővétel is emeli a koleszterinszintet, s gondolom, a nagycsoportosoktól felfelé a többség azt tippelné, hogy a cukor is.

Ha az Interneten rákeresünk a témára, jó sok cikket, tanulmányt olvashatunk arról, hogy a cukornak semmi köze a szívbetegségekhez és az infarktushoz, leszámítva a váratlan cukoráremelések sokkoló hatását. Egy ártatlannak tűnő tanácsadó oldalon pl., amit a WSRO nevű szervezet tart fent, 37 vizsgálat összevont analízisét közlik, miszerint a cukor nem áll kapcsolatban a szívbetegséggel. Az oldalon idézik a FAO/WHO ajánlását, miszerint a cukor nem áll oki kapcsolatban a szívbetegségekkel, és azt ajánlják, hogy a táplálkozásban a zsírt minél több szénhidráttal cseréljék fel. Az oldal még idéz is egy vizsgálatot, melyben a táplálékban a zsírt cukorra (!) cserélték, és ez nem volt káros a vér zsírszintjére.

Nem kell a tudomány Sherlock Holmesának lenni, hogy az olvasóban a gyanú sercegő szikrája kigyúljon. Csak egy klikk, és kiderül, hogy a WSRO nem más, mint a „Világ Cukorkutatóinak Szervezete”, amely a világ cukortermelőinek, feldolgozóinak és terjesztőinek a szövetsége. A szervezet célja, hogy „jobban megértsük a cukor szerepét az egészségben”. Az ember azt hinné, ilyen nyilvánvaló és átlátszó hazugságokat csak a leleplező filmekben találnak ki, hogy aztán legyen mit leleplezni. Következő oldalukon azt írják: sok ember aggódik, hogy a cukorfogyasztás árt az egészségnek, holott az aggodalom fölösleges, mert kimerítő vizsgálatok cáfolják a cukor és bárminemű betegség közt a kapcsolatot.

A legnagyobb hazugságok szó szerint persze mindig igaznak hatnak. A WHO és a FAO tényleg azt állította, hogy direkt, közvetlen bizonyíték nincs a kapcsolatra a cukorfogyasztás és a szívbetegség, cukorbetegség és egyéb krónikus betegségek közt, azt viszont nem állította, hogy ne volna közvetett és igen erős összefüggés. Ezért is a WHO melegen ajánlja, hogy mindenki csökkentse étrendjében a felhasznált cukrot 10% alá, mert az élelmiszerek túlzott energiatartalma elhízáshoz vezet, és ez közvetve igenis okozza az említett betegségeket.

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus, tudományos munkatárs

A cikk folytatásához kattintson ide!
Ha érdekli Szendi Gábor Depresszióipar című könyve, itt többet is megtudhat róla.