A napokban Melbourne-ben, a III. Ausztrál Egészség és Orvosláskutatás Konferencián ismertették annak a vizsgálatnak az eredményeit, amelyben antidepresszánssal próbálták kezelni rákbetegek depresszióját – sikertelenül (Stockler és mtsi, 2006). A kutatók csalódottak voltak.

Martin Stockler professzor így nyilatkozott: „A vizsgálat alapeszméje az volt, vajon el tudjuk-e érni, hogy ezek a rákbeteg emberek jobban érezzék magukat.” A vizsgálatba 189 rákbeteget vontak be, az egyik csoport Zoloftot kapott, a másik placebót. A vizsgálatot azok a korábbi eredmények ihlették, melyekben rákbetegek túlélési ideje jelentősen javult pszichoterápia hatására. Vagyis a „depresszió” kezelése javítja a rákot.

Másfelől összefoglaló elemzések azt mutatják, hogy a depresszió komolyan rontja a rákbetegek prognózisát (Szendi, 2006). Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a rák okozta depresszió lényege nem a „szerotoninzavar”, hanem a haláltól való félelem, az elszigeteltség (izoláció) okozta szorongás, a fájdalom és a kezelések által kiváltott félelmek.

Az ember a halálos betegség árnyékában elvész, elveszti kapcsolatát a világgal és saját élete értelmével. Ezt a depressziót a tapasztalatok szerint csak az győzheti le, aki megtanul hinni a gyógyulásban, aki megtanul küzdeni, aki – egy vizsgálat szerint – paradox módon a betegségétől tanulja meg az Élet igazi értékeit. Erre a „depresszióra” valójában a „spirituális krízis” a találó fogalom, és ennek meghaladása csak spirituális szinten történhet.

Jellemzően primitív gondolata a biológiai pszichiátriának, hogy majd az amúgy is hatástalan antidepresszánsokkal fogják a spirituális krízist megoldani. A halálfélelem és az élet kiüresedése, mint szerotoninhiány? A kutatók becsületére legyen mondva, a kudarcot felismerték és beismerték. Lehetett volna másként is. Lehetett volna úgy is, hogy „kimutatják”: ezentúl minden rákbeteget, a kemoterápián kívül még antidepresszánssal is kell kezelni. Ahogy ezt teszik is, szerte a világon.

Visszatérve a vizsgálatra, Stockler egy interjúban így folytatta: „Tényleg keményen vallattuk az adatokat, de akármit csináltunk, nem voltunk képesek bizonyítékot találni arra, hogy a betegek a Zolofttól jobban lettek volna.” Majd hozzátette: „És amit még találtunk – s emiatt szakítottuk meg a betegek toborzását a vizsgálatba –, az volt, hogy a vizsgálat félidejében végzett elemzések kimutatták: a placebót kapó betegek túlélési ideje jobb, mint a Zoloftot kapóké.”

A kutatók később úgy látták, hogy a placebocsoport előnye idővel csökkent, de a különbség nem szűnt meg. Világossá vált, hogy – a pszichoterápiás sikerekkel szemben – az antidepresszáns kezelés egyáltalán nem javított, sőt rontott a rákbetegek túlélésén, és ráadásul semmit nem javított a „depressziójukon”. Az antidepresszánsok alkalmazása rákbetegek esetében tehát a vizsgálat tanulságai szerint semmiféle előnnyel nem jár. Sőt a vizsgálatot fel kellett függeszteni, mert a Zoloft csoportban többen haltak meg.

Ne ringassuk tehát magunkat abba az illúzióba, hogy „ártani nem árt, maximum nem használ”. Az antidepresszánsok hatástalansága többszörösen beigazolódott, ez a vizsgálat csupán újabb illusztrációja egy gyalázatos tudományos képmutatásnak. A gyógyszeripar minden lehető módon gátolja az antidepresszánsok káros mellékhatásainak nyilvánosságra kerülését, nem támogat semmilyen kutatást, amely szeretné tisztázni az ilyen mellékhatásokat. Ha ugyanis nincs ilyen eredmény, attól úgy tűnhet, ilyen hatás sincs.
Pedig van. Nézzük a tényeket.

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus, tudományos munkatárs

A cikk folytatásához kattintson ide.
További hírek és aktualitások Szendi Gábor honlapján.