Az oltások eredete több mint 250 évre nyúlik vissza. Az alapelv ma is ugyanaz. Ha egy himlőben enyhén megbetegedett ember gennyes hólyagjából anyagot veszünk és egy egészséges ember bőrébe fecskendezzük, akkor csak enyhe tünetek jelentkeznek, komoly betegség nem.

Hamarosan azonban kiderült: teljesen véletlenszerűen alakult, hogy az oltott ember enyhén vagy súlyosan betegedett meg, vagy meghalt. (Az itt fordításban közölt cikk 2000-ben jelent meg, de sok vonatkozásban ma is időszerű, ezért adjuk közre. – A szerk.)

A himlőt ártalmatlan gyermekbetegségnek tartották

A 15-16. században a himlő ártalmatlan gyermekbetegség volt, nem vették komolyan. A kisgyermekek halála akkoriban megszokott volt. Himlőben, például a kolerával összevetve, kevesebben haltak meg. Ez azonban megváltozott akkor, amikor bevezették az oltást, mivel minden oltással nőtt a fertőződés veszélye.

Albrecht von Haller 1720-ban Svájcban juttatott be először kórokozót a szervezetbe. Ekkor megváltozott a himlőbetegség karakterisztikája: jelentéktelen betegségből veszélyes járvány lett. A nagy himlőjárványok, mint például 1795-ben Hamburgban és Berlinben, az oltások után következtek be. Egyértelműen kimondható, hogy erről a himlőjárványról az oltó orvosok tehettek. Az akkori oltási módszer által újabb meg újabb fertőzési forrást hoztak létre, és ezek azután elsöprő járványokhoz vezettek. Ez azonnal megváltozott, amint a nagyvárosok és a vidék betiltotta az oltásokat.

1796-ban kezdődött a valódi oltási korszak

Miután egyre többen kételkedtek az oltási eljárás hasznosságában, bekövetkezett az oltóanyag „javulása”: egy angol orvos, Edward Jenner feltalálta a tehénhimlővel való oltást, és 1796-ban nyilvánosságra hozta eljárását. Ez az év számít az oltási korszak kezdetének.

Hessen és Bajorország voltak az első német tartományok, ahol 1806-ban bevezették a kötelező oltást a himlő ellen. 1816-ig majdnem minden tartomány csatlakozott hozzájuk. Így 1816 óta állnak rendelkezésünkre pontos számadatok arról, hányan haltak meg himlőben. Már akkor felfigyeltek a járványok hullámzó lefolyására, melyek minden fertőző betegségnél megfigyelhetők.

A himlőoltás súlyos agyi károsodásokat okozott

Majdnem 125 évig (1816-1925) hevesen cáfolták az orvosok, hogy ez az oltás súlyos agyi károsodásokat okozhat. Amikor prof. Lucksch Prágában 1924-1927 között felmutatta 6 tanulmányát a himlő utáni agyi károsodásokról, melyet postvakcinalis encephalitisnek nevezett el, már nem volt kérdés, hogy ez az oltási eljárás súlyos károkat okozhat.

Amikor a virológia kifejlődése után meglepetten megállapították, hogy az oltáshoz használt oltóanyag sem a himlő vírusát, sem az emberi himlő vírusát nem tartalmazza, hanem egy, a világon, a szabad természetben sehol sem található vírust (ezt nevezték el vakcinavírusnak), rögtön be kellett volna tiltaniuk az oltást. Tisztában voltak ugyanis vele, hogy hatástalan. Ez ad magyarázatot arra, hogy a 2. világháború vége után Németországban teljesen átoltott területeken újra meg újra előfordult a himlő. Mindezek ellenére egészen 1983. (!) július 1-jéig tartott, amíg az 1875-ben hozott birodalmi oltási törvényt hatályon kívül helyezték.

A járványok hanyatlása nem az oltásoknak köszönhető

Az oltáspártiak a védőoltások bevezetésére vezetik vissza, hogy a fertőző betegségekben és járványokban elhunyt emberek száma jelentősen csökkent. De ez cáfolható. 1961-ben lépett érvénybe az a törvény, mely szerint egyes betegségeket jelenteni kellett. Ettől kezdve vannak számadatok abból az időből, amikor még nem is létezett oltás e betegségek ellen, és ezek a számok azt mutatják, hogy már a bejelentési kötelezettség bevezetése óta jelentősen csökkent a betegségek száma. Gondoljunk csak a szupermarketek árukínálatára, különösen az élelmiszerekre. 1926-ban az iskoláskorú gyermekek egyharmada volt betegesen alultáplált. 1950 óta jut elegendő mennyiségű táplálék az embereknek Németországban. Higiénia és megfelelő élelmiszer – ez a valóságos oka annak, hogy csökken a fertőző betegségek és a járványok száma. Vegyük először a tuberkulózist, más néven tbc-t (itt pontosan kimutatható, hogy a megbetegedések csökkenése már 200 évvel ezelőtt megkezdődött), mert erről a betegségről vannak a legrégebbi időkre visszanyúló számadataink.

A tuberkulózisban elhalálozott emberek aránya 1750-1950 között fokozatosan csökkent. Prof. Weise megjegyezte, hogy a kórokozó azonosítása (Robert Koch 1883-ban), az egészségügyi intézmények megjelenése és a ma széles körben elterjedt gyógyszerek semminemű befolyással nem voltak erre. Vagyis ha semmit nem tettünk volna a tuberkulózis ellen, akkor hasonlóan kedvező lenne a járványhelyzet.

A tuberkulózis elleni oltás hatástalannak bizonyult

1998 szeptemberében a következő jelentés jelent meg orvosi szaklapokban: „A BCG oltást törölték az ajánlott oltások listájáról.” A döntő mondat azonban így hangzott: „A Németországban használatos oltóanyag (Kopenhagen 1331) egy nagy, placebokontrollált vizsgálatban hatástalannak bizonyult.”

Ez a jelentés csak a fél igazság. Ennél a vizsgálatnál, melyet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1958-1976 között Indiában végzett, hatalmas területen több millió embert beoltottak. Egy másik, hasonló kiterjedésű régióban az embereket nem oltották be. Az oltottak között jóval több tbc-megbetegedés történt, mint az oltatlanok között. Ez a vizsgálat Madras tartományban zajlott le 20 év alatt, vagyis az oltás hatékonysága nulla. Erről már 1983-ban tájékoztatták a szövetségi egészségügyi hatóságokat. Azóta gyermekek millióit oltották be a sarkukon a szülők tudomása nélkül! De miért kellett várni 15 évet arra, hogy a BCG-oltás lekerüljön az ajánlott oltások listájáról?

Tíz év alatt 200 millió márka oltási költség

1970-1980 között Németországban tömeges oltási kampányokat végeztek, melyeknek nem volt semmilyen kedvező hatásuk a különböző fertőző betegségek alakulására, a biztosítottaknak azonban több mint 200 millió márkájába kerültek. De egy aktuális példa is mutatja, micsoda összegeket dobnak ki az ablakon csak azért, mert hisznek az oltóanyag hatásosságában.

Minden német orvosnak, aki odafigyelt az egyetemi tanulmányai alatt, eszébe kellene hogy jusson: trópusi ország, sárga elszíneződés és magas láz = sárgaláz. Ezekkel a körülményekkel szembesültek Frankfurtban.

Olaf Ullmann operatőr azon közlése, hogy sárgaláz ellen oltották (ezt a felesége is megerősítette), végzetes tévedéshez vezetett. Mivel nálunk újra meg újra elismétlik, hogy az oltások védenek (ezért is hívjuk „védőoltásnak”), Frankfurtban is elhitték, hogy a sárgaláz nem lehet megbetegedésének az oka. Ez a tévedés további okok kereséséhez vezetett. A legritkább betegségekre gondoltak, például az ebolára. Ullmannt helikopterrel Berlinbe szállították. Ott különösen biztonságos helyre vitték, senki nem érhetett hozzá. Húsz nővért és négy orvost mozgósítottak. Különleges sátorban feküdt. A kórház előtt rendőrök őrködtek. A repülőgép többi utasát karanténba zárták, és így tovább.

Több napos hasztalan keresgélés után arra a következtetésre jutottak, hogy a betegnek mégis sárgaláza van. Az oltásra vonatkozóan az egyik szaltó követte a másikat: nagyon ritka esetről van szó, az oltóanyag csődjéről, de aztán még jobbat találtak ki. Nem is sárgaláz, hanem sárgaság ellen oltották…

Az oltásokba vetett hit miatt sokszor nem vesszük észre a lényeget

Ez a végzetes hit az oltóanyag hatásosságát illetően volt az oka a sok hibának és értelmetlen költségnek (melyet az adófizetők viselnek!). A sárgaláz ugyanis nem fertőző, Ullmant bármelyik kórházban kezelhették volna. A betegség továbbadása kizárólag vérrel lehetséges. Nem lett volna szükség a repülőgép többi utasának ijesztgetésére, nem lett volna szükség rendőrségi őrszemekre, sátorra, elkülönítésre, sem 20 nővérre és 4 orvosra. A beteg felesége nyugodtan ülhetett volna az ágya mellett egész nap. A feleslegesen eltöltött idő egyéb kórokozók (pl. Ebola-vírus) keresésével eredményesen felhasználható lett volna másra. E végzetes tévedés nélkül Ullman talán még ma is élne. Ha az Afrikában megbetegedettek 50%-ának sikerül átvészelnie a sárgalázat, akkor ez talán Németországban is sikerülhetett volna. De ha arra várunk, míg egy másik feltételezett vírust nem találunk, akkor ne csodálkozzunk a kedvezőtlen kimenetelen.

Az oltásokba vetett hit emberéleteket követelt

Ez a szerencsétlen hit az oltás hatásosságát illetően már a himlő bekerülésének idején, 1947 és 1974 között is hasonló eseményekhez vezetett. Dr. Maria Necas heidelbergi doktornő valószínűleg még ma is életben volna, ha nem hisz ennyire a oltás hatásosságában. (A piros foltok kollégájának arcán, aki a történtek előtt nem sokkal tért vissza Indiából, nem lehet himlő, hiszen oltották ellene – gondolta.) De dr. Necas megfertőződött és meghalt. Ez a rendületlen hit többszörösen is hiábavaló kezeléshez vezetett.

Teljes mindegy, hogy Ullman volt-e oltva sárgaláz ellen, vagy sem. Az oltóanyagba vetett rendületlen hit volt az oka a szerencsétlenségek láncolatának és valószínűleg az említett másik végzetes esetnek is.

Oltási tombola az iskolákban

Egy oltás sem véd. Amint látható, mind a himlő-, mind a BCG-oltást megszüntették hatástalansága miatt. Az influenza ellen oltott minden második ember, röviddel az oltás után, különösen súlyos „megfázásban” betegszik meg. Tucatjával találhatók olyan gyerekek, akik az oltás ellenére kanyaróban vagy szamárköhögésben betegszenek meg.

A betegségek, melyek ellen ma oltást kapunk, semmilyen szerepet sem játszanak. Az egyetlen ok, amiért ma mégis oltanak, kézenfekvő: itt pusztán az oltóanyagból befolyó bevételről és az ahhoz kapcsolódó nyereségről van szó, különben mivel magyaráznánk a legújabb oltási kampányokat a német iskolákban?

Ha az oltások annyira szükségesek, miért kell szabályosan csalikat állítani?

Ami ma (vagyis az ezredfordulón – a szerk.) történik a német iskolákban, annak egy modern és kritikus társadalomban nem lenne szabad előfordulnia. Oltottsági arányhoz képest akár 1000 márka is ütheti a markunkat, de egyéb tárgynyeremények, CD-re szóló ajándékutalványok, hőlégballon-utazások stb. is megtalálhatók a jutalmak között. A gyerekeknek még csak sorsjegyet sem kell venniük, csak hagyni magukat beoltani…

(Forrás: Dr. G. Buchwald 2000-ben megjelent cikke, fordította Titz Enikő. Az eredeti német szöveg itt olvasható.)