Sok depresszió diagnózis megala­pozatlan lehet. Minden negyedik depressziósnak tűnő embernél valójában csak valamely aktuális érzelmi megrázkódtatásra adott természetes mentális reakcióról van szó – állítja egy rangos pszichiátriai szaklapban megjelent új tanulmány.

Példa lehet ilyen megrázkódtatásra egy házassági kapcsolat felbomlása, az állás elvesztése vagy egy üzleti vállalkozás csődje. A fölösleges diagnózis és a stigmatizáció elkerülése érdekében fontos lenne újradefiniálni a depressziót, mégpedig úgy, hogy abba a hasonló eseteket ne lehessen beleérteni, érvelnek a szerzők.

Mély, de természetes szomorúság

A The Archives of General Psychiatry-ban megjelent tanulmány több mint 8000 amerikai állampolgár megfigyelésén alapul; a félrediagnosztizált esetek számát nem elemezték.

Pszichiáterek és orvosok, akik kellő gondossággal járnak el betegük élettörténetének a feltárásakor, ezt éppen azért teszik, hogy kiszűrjék az ilyen érzelmi megrázkódtatásokat, illetve a fizikai betegségek hatásait, mielőtt depressziósnak diagnosztizálnák őket.

Ám az Amerikai Pszichiátriai Társaság diagnosztikai kézikönyve nem zárja ki kifejezetten a depresszió köréből azokat az eseteket, amikor valaki mély, de természetes szomorúságot él át, kivéve ha az illetőnek meghalt valakije, akit nagyon szeretett. Egyre több iskola és egészségügyi intézmény egyszerűen depressziós tünetlistákat használ, amelyek a kontextust teljesen figyelmen kívül hagyják, állítják a szerzők.

„Egyre több és több ember számol be a tünetlistákon szereplő tünetekről, és nincs mód annak kiderítésére, hogy ezekben az esetekben valóban depresszióról van-e szó, vagy csak természetes szomorúságról, ami valamilyen élethelyzetre adott természetes érzelmi válasz” – mondja a tanulmány fő szerzője, Jerome K. Wakefield, aki egyébként a New York-i egyetemen szociális munkát oktat.

A tanulmány társszerzői: Mark F. Schmitz a Temple Egyetemről, Allan V. Horwitz a Rutgers Egyetemről, valamint dr. Michael B. First, a Columbia Egyetem pszichiátere és a pszichiátriai társaság diagnosztikai kézikönyve legújabb változatának szerkesztője.

A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a korábbi becslések, melyek szerint Amerikában több mint 30 millió ember szenved élete folyamán legalább egyszer depresszióban, kb. 25 százalékkal túloznak.

A túldiagnosztizálás veszélye

Dr. Darrel Regier, az Amerikai Pszichiátriai Társaság kutatási igazgatója szerint: „A tanulmány által felvetett aggályok jogosak, nagyon kell vigyáznunk, nehogy túldiagnosztizáljunk és rendellenességnek nevezzünk egy veszteségre adott természetes, homeosztatikus választ.” De hozzátette azt is, hogy a depressziós tünetlisták ténylegesen sokat segítenek a kezelésre szorulók felismerésében.

A kutatók 1990-1992 között 8098 embernek tettek fel kérdéseket és elemezték válaszaikat. A kérdések a hangulati problémák diagnosztikai kritériumain alapultak, és azt firtatták, hogy azok a személyek, akiknek életük során volt már ilyen szomorú időszakuk, vajon emlékeznek-e olyan eseményre, ami ezt a szomorúságot okozhatta, mint például valamely szerettük halála, egy válás stb.

A diagnosztikai kézikönyv megkülönböztet komoly veszteséget, ami tartós depressziót vált ki – ez igen ritka –, és természetes bánatot, ami depressziónak tűnik, de többnyire pár hét vagy hónap alatt enyhül.

A kutatók a vizsgálat során 56 olyan személyre bukkantak, akik közeli hozzátartozójuk halálára válaszoltak ezzel a természetes reakcióval. Másik 174 ember más típusú érzelmi megrázkódtatásra, például egy kapcsolat felbomlására vagy az állás elvesztésére reagált ilyen normális szintűnek nevezhető szomorúsággal – ezeket az embereket a depresszió jelenlegi definíciója értelmében mind depressziósnak diagnosztizálnák.

Hasonló profilok

A kutatók ezután összehasonlították a két csoportot a depresszió kilenc tünetével – pl. étvágytalanság, alvászavar, öngyilkossági gondolatok stb. – kapcsolatban feltett kérdésekre adott válaszaik alapján. Az egyetlen szignifikáns különbség az volt, hogy azok, akik valakinek a halála miatt viseltek gyászt, kétszer akkora valószínűséggel gondoltak a halálra vagy öngyilkosságra, mint azok, akiknek más típusú veszteséget kellett feldolgozniuk.

„Vagyis a két csoport profilja annyira hasonlít egymásra”, mondja Dr. Wakefield, hogy ez nem indokolja, hogy az egyiket kizárjuk a depresszió definíciójából, a másikat meg ne.

A szerzők nem vonnak le következtetéseket arra nézve, milyen hatása lehet ennek a tanulmánynak a kezelés vonatkozásában. Az orvosok sokszor a természetes gyászreakciót is kezelik, ha a beteg szenved. De ettől még nem kellene őket depressziósnak nevezni, állítják a szerzők.

(Forrás: Benedict Carey cikke, The New York Times, 2007. április 3., a www.antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu számára fordította Czárán Judit.)

A fenti cikk folytatásához, Szendi Gábor értékelő kommentárjának olvasásához kattintson ide.

További hírek és aktualitások Szendi Gábor honlapján.