Relaxálás a dioptriák ellen

Óriási előrelépés volna a kedves szülőktől, ha később, az iskolás gyerekeknél sem rohannának rögvest a csodákat ígérő szemüvegért, az ezrekbe kerülő, talán már repülni is tudó kontaktlencsékért, hanem pár hónapig kipróbálnák a tréninget. A sok dioptria a rossz nézési szokásoktól alakul ki, a helyes nézést gyerekkorban nagyon könnyű volna visszaadni. Elég akkor ráadni a gyerekre a szemrevalót, ha egyáltalán nem lehet rávenni a térningre, vagy ha hiúság okán szemüveges „akar” lenni. Nagy kár mindkettőért.

Tisztelt Nagyok! Javallanám, hogy tanuljanak a gyeremeki fantáziából! Takarják el a szemüket minden nap többször, és cikázzanak gondolatban a szép emlékek közt legalább olyan örömmel és élénk képzelettel, ahogyan a gyerek, az unoka teszi. Elég akár pár percnyi ilyen gyakorlat, és megújulnak testben, lélekben, látásban.

„Olyan égő”- így mondják ma már mindenhol, amikor a gyerek előtt kiderül, hogy a gondjainkon kívül szinte semmi nem jut eszünkbe. Lóg a vállunk, fáj a fejünk, az egész napi robotra hivatkozunk, semmire sincs energiánk. Nem is gondolunk arra, hogy a gyerek nemcsak azért fitt, mert fiatal, hanem azért is, mert fantáziavilága segítségével még este is képes a Hófehérke történetébe ringatni magát, azért, hogy relaxált állapotot tartson fenn a fiatal test részére. Miért nem vesszük elő a mi Hófehérkéinket, Kedves Nagyok? A kirándulást, a balatoni felhőket, az ablakból látható utcarészletet, a kedvenc kutyánkkal való sétákat? Álmodozzunk ezekről néhány percet, amíg közben eltakarjuk a szemünket – sokkal jobban kipihenjük magunkat, mint a jó kis szerda esti „bio pacalpörkölttől”, a mellé járó két pohár kólával. Minél tovább vagyunk képesek távol tartani magukat a gondokon, bajokon való agyalástól, annál frissebbek leszünk a gyakorlat után. A problémáknak nincs képi tartalmuk, nem segítenek relaxálni, csak rosszabb lesz tőlük minden!

Sasolás, hunyorgás nélkül

A gyakorlatok aránya akkor helyes, ha kilenctized részükkel stimuláljuk az agyban a helyes nézési szokások újrateremtését, és tízszer kevesebbet foglalkozunk a szemmel. Ne sasoljunk a szemmel, feledkezzünk meg látószervünkről! Ne ráncoljunk és hunyorogjunk, mert az csak rontja a látást. Tudom, hogy botrányosnak tűnik ma is a kijelentés, amelyet dr. Bates többször is említ: a látás teljesen automatikus folyamat, jórészt illúzió, és nem a szemen és a szemüvegen kellene számonkérni azt, ha nem látunk jól. A rossz szem rosszul illuzionál, a jó helyesen. A tréningező maga az illuzionista. A kifejezést egész másra értjük, ha megnézzük az értelmező szótárt, de talán nagyobb ereje lesz a felfedezésnek, ha így is közelítünk a lényeghez.

„Illuzionáljunk” akkor most például egy kis fekete ponttal. Vegyük le a szemüveget, és nézzünk a pontra. A pont homályos. Logikus, hogy erről a torz pontról sokkal egyszerűbb volna éles képet elképzelni, mint olyan homályosat, amilyet éppen látunk. Próbáljuk meg elképzelni a pontot újra és újra – behunyt vagy eltakart szemmel, azután nyitott szemmel – egy üres felületen, a legvégén pedig magán a fekete ponton. Fejlődést tapasztalunk! A képzelt pont kicsit mozog, olyan fekete, mint korom, olyan fehér mögötte a háttér, mint a hó, amire rásüt a nap. Idővel egyre kisebb pontokat tudunk felidézni, a végén az újságban használt méretek következnek, és mondjuk az „Ü” betű két pontja. Vagy éppen a kettőspont, a mondat végét jelző pont.

Ennek a gyakorlatnak van egy nagyon izgalmas ellenpróbája. Csapjuk be a képzeletet és gondoljuk, illuzionáljuk azt, hogy a fekete pontunk a valóságban homályos, mert mondjuk homályosan nyomtatták. Mi tehát „jól látjuk”, mert jó a szemünk. A kép meg fog változni. Minden pislogásnál hol gyengébb, hol erősebb változat ugrik be. Játszunk ezzel is egy kicsit. Még a 40 dioptirás betegnek, a „legvadabb” szürkehályogosnak vagy makuladegenerációsnak is tisztulni fog a kép. Először egy villanásra, utána megint a régi homály veszi át a helyét, később egyre többet lesz élesebb a kép. Van, aki először fel sem fogja, hogy jobbat villant a szeme, nem jut el az agyáig. Egyelőre.