Az embert az evolúció tette naggyá, ez dönti romba is. Pedig minden olyan jól alakult. Halak formájában rátaláltunk az omega-3-ra, ettől jól megnőtt az agyunk, okosabbak lettünk, egyre több dolgot feltaláltunk, de mára ez odáig fajult, hogy kezdünk belehalni saját okosságunkba.

Az evolúció nem számolt azzal, hogy mi ilyen okosok leszünk, túljárunk a természet eszén, és olyan dolgokat tudunk majd nagy mennyiségben előállítani, amilyenek a természetben sehol nem találhatók meg. És mivel nem találhatók, hát védekezés sem épült ki velük szemben, hisz a korlátozást éppen a korlátozott fellelhetőség képviselte. Szabadon élő állatok és a természeti népek körében ismeretlen betegség a 2-es típusú cukorbaj, mert természetes táplálék fogyasztásával nem lehet akkora cukorterhelést sózni a hasnyálmirigy nyakába, hogy az attól tönkremenjen. A civilizáció azonban mindenre képes, „legyőztük a természetet”.

Az édesszájúság lett a vesztünk

A vadászó-gyűjtögető életmódot folytató pima indiánok közt például korábban egyetlen elhízott ember sem volt, mert annyit tudtak vadászni és gyűjtögetni, amennyi elég volt a megélhetésükhöz. Amint „civilizálódtak” és áttértek a „civilizált” étrendre, 80%-uk elhízott és 50%-uk cukorbeteggé vált.

A gyümölcsevő állatok és az ember ösztönösen vonzódik az édes vagy erjedt gyümölcshöz, mert nagyobb a kalóriatartalma, és van is mindenkiben annyi inzulin- vagy alkohollebontó enzim, hogy elbánjon a túlérett gyümölcsök cukor- és alkoholtartalmával.

Az édesszájúság lett azonban az ember veszte. Ez motiválta arra, hogy feltalálja a cukorgyártást és az alkohollepárlást – végeredményként ma hazánkban egymillió alkoholistával és ugyanennyi cukorbeteggel számolhatunk.

Ezzel ki is lyukadtunk „édes” témánknál. Az ember tehát feltalálta a cukorgyártást, kialakult az édességipar, és mára a civilizált országokban az egy főre jutó éves cukorfogyasztás 40-50 kg. Ezt az elképesztő mennyiséget sütemények, édességek, fagylaltok formájában fogyasztjuk el, de még az is sok cukrot fogyaszt, aki nem nassol, csak cukros üdítőkkel oltja a szomját.

A cukor addiktív élelmiszer, fogyasztása euforizál, állatkísérletekben cukorral a drogfüggés és drogmegvonás minden tünetét produkálni lehetett. A cukorról, pontosabban az édes ízről nem akar lemondani az emberiség, a növekvő cukorfogyasztás azonban rendkívül komoly népegészségügyi kockázatokat von maga után. Ebben a sötét jövőt ígérő „édes életben” jelentek meg a megváltást ígérő mesterséges édesítők, azt ígérve, hogy lehet veszélytelenül is habzsolni az élvezeteket.

A „szacharinok”

Kezdetben volt a szacharin. Emlékszem, gyermekkoromban még patikában árulták annak a néhány lesajnált cukorbetegeknek, akik ráfanyalodtak. A szacharint 1879-ben véletlenül fedezték fel – mint ahogy az összes többi mesterséges édesítőt is. Háromszázszor édesebb, mint a cukor, főzésálló, csak fémes utóíze miatt húzódoznak tőle sokan. A szacharint örök gyanakvás kísérte, mint nem természetes anyagot, és az 1970-es években kimutatták, hogy nagy mennyiségben patkányoknál hólyagrákot idézhet elő. Kitört a pánik, ám embernél ilyen hatást soha nem tapasztaltak, és 1992-ben kiderült, hogy a patkányok – mint sokan sejtették addig is – egészen másként működnek, és a szacharin is másként hat rájuk. Mára úgy tűnik, a szacharin a legbiztonságosabb mesterséges édesítő.

Hasonló története van a ciklamátnak is, amelyet 1937-ben fedeztek fel, ugyancsak véletlenül. A ciklamát már sokkal jobb ízű volt, de Amerikában váratlanul betiltották, mert rágcsálóknál – igen nagy mennyiségben – hólyagrákot okozott. Más országok nem követték az amerikai példát, és hamarosan ott is kiderült, hogy a problémát eltúlozták, nincs szó rákveszélyről. Sokak szerint sokkal inkább arról volt szó, hogy meg kellett tisztítani a piacot a konkurenstől az aszpartám számára.

Az aszpartám számára, amit aztán az amerikai Élelmezési és Gyógyszerügyi Hivatal (FDA) 14 évig nem engedélyezett forgalomba hozni.