Merész kijelentést olvastam a forradalmi szemészet leírásával foglalkozó havilapok egyikében. A XX. sz. elején, amikor Bates az illúziókról írja immár sokadik elmélkedését, az egyik orvostanhallgatót idézi, aki nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a látás egy nagy csalás. Tudjuk, hogy a látás inkább illúzió, mint sem a látott, optikai kép. Nézzük, hogy is van ez?

Már az is nagy csalás, ha tovább fejtegetjük a kérdést, hogy a talpán látjuk a világot, miközben az optikai törvények szerint a szemlencse után az ideghártyán feje tetejére állítva jelenik meg a kép… Ha viszont az optikai kép a szemgolyó hátsó falán véget ér, és bioimpulzussá alakulva halad tovább az értelem felé, hogyan is lehetne optikai képet látni?

Ha becsukjuk a szemet, akkor mégis tökéletesen ott van a látott kép a fejünkben. De tényleg az van ott? Biztos, hogy optikai képet látunk? Próbáljuk ki; nézzünk rá egy látástréning gyakorlótáblára, aztán csukjuk be a szemünket és idézzük fel. Tűélesen ott van a kép, de ennek nem sok köze van a valósághoz, mert a kiváló látású sem tudja megmondani, hogy mi a 4. sor második betűje, hány betűsor van a táblán, vagy azt, hogy milyen betűk vannak a piros vonal felett. Bár ott van, tudjuk, de nem látjuk. Ez nem a kép, hanem annak illúziója, a látás nagyon fontos része! Nem is zavar senkit az illúzió, míg jó a látás. Ha viszont rossz, és már nem látjuk jól a kisebb betűket, akkor elkezdjük keresni, hogy mi is lehet az a betű, és ekkor keletkezik a baj. Csak az illúzióra kellene gondolni, és máris minden rendben lenne.

De a rossz szemű az illúziók helyett az optikai képet keresgéli, magát a betűt, a feladatokat az iskolai táblán, a monitoron stb., ezzel máris stresszt okoz a látástraktusban és a szemében. Ez a semmiségnek tűnő, de helytelen munka is sok lesz a tudatnak és blokkot okozunk, az éles látás elhomályosodik. A stressz oldása helyett azonban szemüveget íratunk, ami ugyan optikai segédeszközzel létrehozza a képet, de rögzíti a helytelen állapotot, és kihagyja talán a legfontosabb látási kelléket, az illúziót. Így nem gyógyulunk, csak helyettesítünk valamit mankóval a blokk oldása helyett. Mi ez, ha nem tüneti kezelés?

Ha nyitott szemmel egyszerre két dolog van jelen, a valós és az emlékkép, a látás tökéletes. Ha a jó szemű kimerült, vagy nagy szellemi teher van a vállán, nála is stressz keletkezik, ami azonnal kihat a látására. Ez magától rendeződni fog a terhelés megszűnte után, hisz az emberi szervezet képes magát pihentetni mindenféle beavatkozás nélkül. Ha hosszabb a megterhelés, és a homályos látást szemüveggel „kezelik”, akkor a szemüveg bizonyára örökre megmarad. Pedig éppen a fentiek okán csupán attól teljesen meggyógyulhat a szem, hogy nem hordjuk a szemüveget.

Nézzük ismét a nagy csalást! Hunyjuk be a szemet, és gondoljunk az édesanyánkra. Olyan tűéles kép jelenik meg róla, hogy még! De biztos, hogy képet látunk? Naná, hogy nem! Meg tudjuk mondani, hogy milyen cipőben van? Nem. De azt sem, hogy milyen ruhában van anyukánk, és azt sem, hogy a szobában van-e, vagy a konyhában. (Persze, ha ilyenkor elkezdjük keresni, hogy mi is lehet rajta, milyen lehet a cipője, akkor „magyarázatot” keres az agy, és odaerőltetünk egy cipőt, de általánosságban nincs ott semmiféle lábbeli). No most, ha se cipője, se ruhája, se helye nincs annak az anyukának, és mégis az édesanya tökéletes képe van ott, akkor egy nagy csalást lepleztünk le ismét, nem?

Bizony illúzió van a fejben még a legközelebbi hozzátartozónkról is, csak ezt a látásnak nyitott szemmel is jól fel kell használnia. Rossz szem esetén az erőlködés miatt az illúziót kisebb-nagyobb mértékben leállítjuk tudat alatt, és a szemet akarjuk használni helyette. Ha a rövidlátó kisebb betűket néz a látásteszten, azonnal betűket kezd keresni hozzá a fejében, nem annak illúzióját, tehát stressz keletkezik, és a kép ezért lesz homályos. Ugyanígy van, de fordítva, az olvasószemüvegeseknél. Távolra jól illuzionálnak nyitott szemmel, de közelre már betűket keresnek az agyban, nem azok illúzióját, tehát a könyv lapjai homályosak lesznek. Így kellene tovább gondolkodni az egyéb szerzett, genetikus, vagy a korral járó más enyhe, vagy komplikált betegségekkel kapcsolatban is, mindegy, hogy tompalátásról, színtévesztésről, zöld hályogról, előre haladott gyengén látásról vagy extrém dioptriákról legyen szó. Furcsa logika, belátható. Nehéz volna megmagyarázni, illúziókat objektív bizonyítási kényszerrel igazolni…

Mindenesetre, aki megérti az illúziókat, elfogadja a kegyes csalást, annak sokkal nagyobb esélye van arra, hogy komoly látásfejlődést érjen el, mint annak, aki tökéletesen tisztában van az optika, a fizika törvényivel, és nem tud másként gondolkodni. Sajnos ugyanígy járnak azok is, akik csak az orvosi könyvekre, a szemészorvosi protokollra hallgatnak.

A szárnyaló fantázia miatt a legkönnyebb azokat a gyerekeket gyógyítani, akik az első szemüveg helyett vállalják az alternatívát, 8-12 év körüliek. Az ő világuk a mese, az illúzió, már az első találkozáskor többnyire végigolvassák a táblát a „csalási trükkjeikkel”. Sokkal könnyebb a nehéz eseteknek, a vele született, vagy öröklött, a kor előrehaladtával indokolt szemproblémákat is így javítani, ha a képzeleten keresztül hatunk a szemre – látástréninggel.

A szem jó látás közben passzív, nem csinál semmit tudatosan, tehát hiba, ha a szemtornát csak a szemmel végezzük, vagy arra ható egyéb praktikát alkalmazunk Ezeket rásegítő-kiegészítő módszereknek kellene hívni, és nem volna szabad egyedül ilyenekre támaszkodni. Ezért nem lehet kizárólag látást javítani akupunktúrával, agykontrollal, talpmasszázzsal, légzéssel, gerinctornával, étrendváltoztatással stb. (És persze magával a hagyományos szemészeti orvostudománnyal sem. Ebből a nézőpontból, bár erős a kifejezés, a túlzott orvosi érzékenységnek sem kedvező, de csak kiegészíteni tudják a látásproblémák túlnyomó részét, gyógyítani nem annyira. De nem így van ez több más betegséggel is?)

Jobb volna hagyni, hogy az illúziók érvényesüljenek a látásjavításnál, azok fejlesztése, a látástraktust pihentető gyakorlatok legyenek az elsők: a szemeltakarás, az ingázás, a nap-fényfürdő, és akkor az agy valóban elkezdi újra helyesen tenni a dolgát. Sajnos a mai tudásunkkal, beidegződésünkkel fókuszálunk, ráncolunk, hunyorgunk és szemüvegekkel, kontaktlencsékkel, operációkkal küzdünk olyasmi ellen, amit az agyban kellene „piszkálni”…

A józan ésszel felfogott látástréninggel a sokszor 30 éve tartó szemüveges, merev nézést a tudat azonnal oszlatni kezdi, és az első próbálkozások után is pillanatokra élesebb lesz a látás. Látástréning nélkül lassan, fokozatosan nő a dioptria, a rossz szemhasználat miatti feszültség. Ezalatt fokozatosan leáll a szem, a lencse keringése, egyre jobban szürkül a szem lencséje, és a példánk szerinti 30 éves szemüvegesség végén érett szürke hályog keletkezik – majdnem menetrendszerűen. Aztán ugyan betesznek egy műanyag lencsét, és újra jól látunk, de ez megint csak tüneti dolog. Szinte azonnal további romlás áll be, elkezdődik a retinasorvadás, mert a műanyag lencse protézis, testidegen, gátolja a szemnek annyira szükséges napsugarak áteresztését, így a szem lassan elhal, vele együtt a látás is.

Szerencsére a folyamat végét általában nem éli meg a beteg, de a szemtrénerek sok makula-degenerációs esetet kezelnek. A képzeletet dolgoztatják, és még ilyen komoly eseteknél is meglepő eredmények születnek. A becsületesen végzett tréning szépen elkezdi visszaalakítani a szemgolyó méretét, és nemcsak a fénytörési hibákat/dioptriák stb., hanem egyéb, az előbb említett eseteket is ideértve. A tréning képes jó irányban befolyásolni az organikus elváltozásokat is, mindegy, milyen súlyos a szembetegség, milyen erős a szemüveg! Kivétel nincs, tehát nem szabályról, nem törvényszerűségről, hanem igazságról kell beszélni.

Ajánlott irodalom:
http://www.central-fixation.com/better-eyesight-magazine/better-eyesight-1919-07.php#foreword
http://www.central-fixation.com/better-eyesight-magazine/better-eyesight-1923-06.php#common-sense
Better Eyesight Magazin 1929. Apr.

Vén Péter
szemtréner
Tanácsadás