Az egyhangúsággal, állandó nyomással vagy veszéllyel fenyegető állások nem minősülnek feltétlenül a legrosszabbnak, vagyis olyannak, amelytől az alkalmazottak mielőbb szabadulni próbálnak. Erre a következtetésre jutottak amerikai pszichológusok. Úgy találták, hogy a legkevésbé termelékeny és legboldogtalanabb dolgozók azok, akik fenyegetve érzik magukat, akiknek a munkaadójuk nem biztosítja a megfelelő feltételeket munkájuk hibátlan elvégzéséhez, és akik nem érzik, hogy tevékenységük mások javára válik.

Még a legnagyobb stresszel járó állásokban is képesek lehetnek kiváló teljesítményre az emberek, ha a főnökeik megfelelően motiválják őket. Valósággal szárnyakat kap az az ember, aki érezheti, hogy munkája fontos, és másvalakinek a javára válik. A dolgozók örömmel veszik, ha főnökeik „leereszkednek” hozzájuk, nagyra értékelik a személyes kapcsolatokat.

Adam Grant, a michigani egyetem kutatója úgy találta, hogy például egy önkiszolgáló étteremben sokkal szívesebben, nagyobb örömmel dolgoznak azok, akik kiszolgálják az étkezni vágyókat, tehát közvetlen kapcsolatban állnak a vendégekkel, mint azok, akik a háttérben maradnak, csak belső konyhai munkát végeznek.

Hasonló jelenségre mutattak rá egy másik pszichológiai kutatás során, amikor azt vizsgálták, hogyan hat a szponzorok adakozó kedvére a személyes kapcsolat. Az egyik egyetemen felkértek egy ösztöndíjas diákot, hogy 10 percig meséljen az életéről az egyetem legnagyobb támogatóinak. A szponzorok másik csoportja csak levelet kapott ettől a diáktól. A harmadik támogatói csoport tagjait az egyetem dolgozói csupán telefonon kérték fel adakozásra, ugyanúgy, ahogy korábban tették. Kiderült, hogy azok a szponzorok, akik személyesen találkoztak és beszélgettek a kísérletben részt vevő diákkal, kétszer annyi pénzt juttattak az egyetemnek, mint a másik két csoport tagjai.