Az eset megtörtént. Két középkorú ember évekig tartó csetelgetésének „regénye”.
– Nem várok rá ezer évig! – toppan be Laura barátnőm köszönés nélkül, könnyes szemekkel, egy szép, tavaszi napon. Eltűnt megint. Még csak a leveleimet sem igazolja vissza. Én meg várok, várok, várok rá.
– Miért, mi történt? Zoli hazaköltözött az anyjához megint? Pedig olyan jól megvoltatok mostanság.
– Dehogy, a csethaverom! Falkapta a vizet valamin. Mint periodikusan mindig!
– És ezért lelkizel? Nem is ismered. Nem találkoztál vele soha!

– Hogy írogattatok egymásnak? Mit számít az! Azok csak képernyőn megjelenő betűk. Összehordtatok magatokról minden szépet, gondolom, jókat nevettetek közben, ennyi.

– Nem ennyi… Sokkal mélyebb, sokkal több – szipogta. Neked fogalmad sincs róla.

– Egy kicsi azért van, engem is próbáltak már hülyíteni a cseten – igaz, ami igaz –, de én sosem vettem komolyan semmit és senkit! Ott azt ír az ember, amit akar! Egy kis kikapcsolódásnak nagyon is megfelel. De másra nem jó! Mert mindig az a vége, hogy talizzunk, és ha megfelelünk egymásnak, szórakozzunk!

– Éppen ez az! Mi meg ismerjük egymás lelkét, megbeszélünk gondot, betegséget, tudunk egymásról mindent, sok a közös vonás bennünk, közös ismerőseink vannak.

– Örülj neki! Ritka, ha valaki a cseten találja meg a karmikus, lelki párját!

– De ez csak csetbarátság akkor is! Betűk, mondatok, képek… És elfogadtam ilyennek ezt az egészet. Már rég belenyugodtam, hogy nem akar találkozni. De most már én sem! Ne lássuk egymást SOHA! Akkor is jobban ismerem a gondolatait, a rejtett félelmeit, mint Zé teljes lényét! Az csak „elvan” mellettem. Hazajön, vacsoráz, tévét néz, és megy aludni. A munkahelyéről szokott mondani néha egy-egy mondatot, az olyan nagy ügy? Persze, hogy azt látod: jól megvagyunk! Így meg is. Szó nélkül! De már az sem érdekel. Megszoktam.

– Akkor meg mi a baj? Megírtok egymásnak mindent vagy még tíz évig, aztán akkor rájöttök, hogy ti már öregek vagytok, nem nektek való a randizgatás, újból úgy döntötök: nem talizunk! – próbálom vigasztalni tréfásan.

Laura meglepetten néz rám:
– De mi már öregek vagyunk most is! Ezért nem értem, miért örülök annak, ha belép (mármint a csetre), ha képeslapot küld, ha álmodok róla. Miért hiányzik annyira, ha napokig nem ír.

– Mert belezúgtál, édesem! – felelem nevetve. A szerelem nincs korhoz kötve! Az viszont tényleg cikis, hogy még nem is találkoztatok soha! Kit és mit szeretsz akkor?

– Őt. És soha nem fogom elfelejteni.

– Ne is! Nem kért rá senki! (Élvezem a helyzetet, mi tagadás. Öreg ember nem vén ember. S ha tényleg tetszik neki a vele egyidős barátnőm, majd csak meggondolja magát! Otthonokban is találtak egymásra idős személyek elvégre! Nem kor kérdése a párkapcsolat! Csak éppen furcsa 50 felett ez a „hősszerelem”, de ilyen az élet – kuncogok magamban.) Laura belém lát:

– Nem érted te ezt az egészet! Azt próbálom megfejteni, miért tűnik el időnként, és miért nem akarjuk egymást látni? És ha duzzog, miért hiányzik annyira? (Hiányzik, hiányzik – ilyen a szerelem, mármint a valódi. De ez?)

– Van pár elméletem – kezdem bölcselkedve. – Az egyik: lehet, hogy attól tart, nem olyan vagy, mint a fotókon, mint amilyennek elképzel. Ezért inkább megtartja az álomképet, és akkor tényleg olyannak személyesít meg, amilyennek látni szeretne, amilyennek ő akar. A másik: tart tőle, hogy te csalódsz benne! Magad mondtad, hogy 4 évvel korábbi fotót küldött! Vagy mint férfi, teljesítményben méri az erőt. És mivel nem 20 éves… Aztán ott a párja! Mit tudod te, milyen kapcsolat van valójában kettőjük között! Lehet, hogy nagyon-nagyon szeretik egymást, csak éppen beteg az asszonya. De az sem kizárt, hogy mániásan fél tőle, mert betegesen féltékeny szegény! Aztán beteg gyakran ő is. De ilyenkor már senki sem makkegészséges! Ő viszont ezt felnagyítja, és a saját biztonságát félti. Ennyi idős korban már csakis egymásra számíthatnak, akárhogyan nézzük! (Egy-egy titkos randit azért még megengedhetne magának.) Aztán a harmadik. Előfordul, hogy csak szánalomból tartja fenn – legalább így – a kapcsolatot. Rájött, mennyire belehabarodtál! Nem akar megbántani, mert emberileg értékel valahol.

– Igen, de nem engem! Egy álomképet. Meséltem, hogy egy éve bejelentkeztem egy másik nicken? (Bólintok.) Akkor Maura néven mutatkoztam be, és azt mondtam, hogy éppen ügyelek. Azonnal kapott rajta, hogy orvos vagyok. (De laborosok, röntgenesek, lelki segély telefonszolgálatosok éppúgy ügyelnek egyebek közt!) Belementem a játékba. Cset az cset elvégre. Mondtam, hogy elváltam, fiatal vagyok, egyedül élek. Több se kellett! Naponta írt, órákig beszélgettünk rendszeresen. Tudod, mi volt a rekordunk? 9 és fél óra! Teljesen belém habarodott, illetve nem belém: Maurába, a képzelt személybe! Ha én jelentkeztem be, vagyis a saját nevemen, azt mondta, vendége van, elnézést kér, siet – majd gyorsan távozott. De Maurára várakozott, ha kellett, kérte, hogy találkozzanak, mindig azt írta, csak rá gondol, nagyon-nagyon hiányzik… Pedig mondta neki a „nő”, hogy fiatal ugyan, de csúnya, magas, vékony. Tüskés haja ritka, lángvörösre van befestve. Szerelmes volt bele akkor is. Pedig még a fényképét sem látta! Akkor mi a gond? Az, hogy én, a Laura nem tetszem neki! Duzzogással készíti elő a lassú szakítást! Én meg várok rá órákig hűségesen.

Barátnő ide, barátnő oda (pedig nagyon megsajnáltam szegényt), kitört a nevetés belőlem!

– Tudod, mibe vagy te szerelmes? A saját rossz párkapcsolatod görbe, töredezett tükörképébe! Ugyanolyan álmot kergetsz, mint a drága csetbarátod! Ti aztán egymásra találtatok, de alaposan! Gondold csak végig: ha Maurába belekergült – aki végül is te voltál –, akkor mégis csak szerette Laurát (vagyis téged). Mert a szerepekben is önmagát adja minden ember! Nem tud más bőrébe belebújni! Legfeljebb igazodik a környezethez, a szituációkhoz. De itt még arról sincs szó. A virtuális „csevegésben” csak betűk, mondatok, gépek és képek vannak. A többit maguk alkotják meg a hús-vér, érző, élő emberek!

– Ez igaz. Így már csak két lehetőség marad: vagy nem jelentkezik többé és vége, vagy jön és kész tények elé állítom: meghívatom magamat egy kávéra, és akkor (legalább egyszer) szemtől szembe látjuk egymást és az igazságot! Aztán ha úgy alakul, csetelhetünk is nyugodtan, kommunikációs eszközről van szó elvégre!

A kapuig kisérem Laurát. Búcsúzóul még utána szólok:
– Laura! Van még egy ötletem! Cseréld le Zolit egy igazi barátra, csetelgetni meg tudsz majd mással is!

Nagy Ildikó

A szerző Szombathelyen élő szabadúszó újságíró. Vállalja könyvek lektorálását, szerkesztését, könyvkritika, reklámcikk írását, stilisztikai javítást, szórólap-szövegek összeállítását.
Elérhetősége: ildiko.nagy@vipmail.hu, tel.: (30) 342-6492.

(A fenti cikk eredetileg a www.magyarvirtus.com portálon jelent meg.)