A 2008-as pekingi olimpia közeledtével a sportegészségügyi szakemberek is egyre több figyelmet fordítanak a doppingoló sportolók kiszűrésére, illetve olyan vizsgálati módszerek kifejlesztésére, amelyek biztonsággal kimutathatják a tiltott szerek használatát.

Persze közben a nagy fizikai teljesítményt, állóképességet kívánó sportok művelői és edzőik, orvosaik sem tétlenkednek. Titkos laboratóriumokban a világ számos pontján azon fáradoznak a kutatóik, hogy az éppen aktuális vizsgálati módszerek által még kimutathatatlan teljesítménynövelő szereket állítsanak elő.

Egyes sportágakban, amelyekben rendkívüli fizikai teljesítményre, állóképességre van szükségük a versenyzőknek, ma már a laikusoknak is feltűnik, hogy némely sportoló milyen emberfeletti teljesítményre képes. Az már teljesen világos és kézenfekvő, hogy a végtelenségig (külső beavatkozás nélkül) nem fokozható az emberi teljesítmény. Nem lehet négyévente másodperceket, métereket lefaragni, más sportágakban pedig növelni azokat, mert egyszer a teljesítőképessége végére érhet bármely sportoló. Azzal az eredménnyel, amely 20-50 évvel ezelőtt világszenzációnak számított, ma egy sportoló talán ki sem kerül az olimpiára.

Az inka harcosok is doppingoltak

A test és a szellem teljesítőképessége fokozásának vágya szinte egyidős az emberiséggel. Már a törzsi társadalomban élő ősember is szívesen használt olyan növényi, állati vagy ásványi eredetű szereket, melyekről úgy vélte, hogy növelik fizikai állóképességét, teherbírását, vagy segítségükkel – felfokozott szellemi képességei révén – kapcsolatot teremthet a szellemvilággal. Az ősidőkben kizárólag a törzsi varázsló, a sámán kiváltsága volt e szerek előállítása és birtoklása.

Az ókori Rómában, a hellenisztikus kultúrában viszont már általánosan alkalmazták az ajzószereket. A rómaiak gladiátoraikat, a görögök pedig harci lovaikat doppingolták. A kelták és más északi törzsek hallucinogén gombákkal erősítették csata előtt harci kedvüket, fizikai képességeiket. Peruban, Mexikóban az indián törzsek csokoládéfőzetet, cocalevelet adtak harcba induló katonáiknak vagy a gyalogosan óriási távolságokat megtevő futárjaiknak.

Napjaink dopping elnevezése a dél-afrikai kaffer törzstől származik. Azt az italt hívták így, melyet a hosszú órákon, néha napokon át járt rituális tánc közben szürcsölgettek. Európába az angolok hozták, kezdetben a lóversenyeken használták.

Újkori szokások

A különböző serkentő szerek alkalmazása az újkori olimpiai játékokkal, a versenysport tömeges és általános elterjedésével vált igazán veszélyessé. Az első, dopping miatti sporthalál, melyről a sporttörténeti krónikák megemlékeznek, 1886-ban történt. Egy kerékpáros trimetil-származék túladagolása miatt vesztette életét.

Az olimpiák történetének első doppingbotránya Thomas Hickset maratoni futó nevéhez fűződik, aki az 1904-es játékokon majdnem belehalt a brandybe csepegtetett sztrichnin hatásába. Viszonylag hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy doppingolás miatt szankcióval sújtsák a versenyzőket.

Az első emlékezetes eset az 1988-as szöuli olimpiához fűződik, ahol Ben Jonhnson világcsúccsal nyerte a százméteres síkfutást, ám a verseny utáni doppingteszt pozitív eredményt mutatott. Ugyanezen az olimpián két magyar súlyemelő és még számtalan más sportág versenyzői is megbuktak a teszten. Az orvostudomány fejlődésével napjainkra egyre kifinomultabb módszereket alkalmaznak a teszteknél, ám az új doppingszereket kifejlesztők (akik mellesleg szintén tudós kutatók) ugyancsak egyre hatásosabb anyagok létrehozásán mesterkednek.