Természetesen ennek a fordítottja is igaz. Vagyis ha valaki rendszeresen jó levegőn, megfelelő körülmények között és helyesen végez légzőgyakorlatokat, akkor a rendszeres gyakorlás révén minden betegséggel szemben erősödik szervezetének védekező mechanizmusa. Ez elsősorban a fertőző betegségekre, de bizonyos fokig a daganatos megbetegedésekre is igaz. Emellett a meglévő egészségi állapota, esetleges betegségei nem romlanak tovább, sőt a tökéletesebb oxigénellátás következtében nyilvánvalóan javulni fognak. Tulajdonképpen tehát az egészséges embernek betegségmegelőzésre, illetve minden betegnek a gyorsabb gyógyulás és a tökéletesebb egészség céljából ajánlott, hogy mindennap végezzen légzőgyakorlatokat.

Egyszerű teszt a légzés ellenőrzésére

Honnan tudhatjuk, hogy helyesen lélegzünk-e? Néhai jógamesterem, Dely Károly egyszerű módszert ajánl ennek a megállapítására. Hanyatt fekve tegyük a kezünket a hasunkra, vagy ülve figyeljük a saját hasfalunk mozgását – írja Jógagyakorlatok című könyvében. Ha belégzéskor a hasfal felfelé emelkedik, előredomborodik, kilégzéskor viszont behúzódik, akkor az illető megnyugodhat, mert azon kevesek közé tartozik, akik jól lélegeznek. Ha viszont belégzéskor a hasfal befelé, a gerinc irányába húzódik, kilégzéskor pedig előre domborodik, akkor az illető sajnos biztos lehet benne, hogy rossz a légzéstechnikája.

Légzésünk elsősorban a kevés mozgástól, a sok üléstől, az ülőmunkától torzul el. Tudjuk, hogy nagy erőkifejtést igénylő tevékenység esetén, gyors mozgás, futás közben felgyorsul a légzésünk, nyugalomban, fekve viszont lelassul, kismértékű lesz. Ha valaki élete folyamán viszonylag keveset mozog, akkor a légzése is lelassul, mondhatni minimálissá válik. Az ilyen ember ritkán használja az egész tüdejét, esetleg csak akkor, ha villamos vagy autóbusz után fut – és ekkor persze gyorsan ki is fullad.

Ide kívánkoznak a magyar nyelven is több nagy sikerű jógakönyvet publikáló indiai jógamester, Yesudian következő szavai: „Az emberek a mindennapos robotban elfelejtenek lélegezni, mert azt a rövid, levegő utáni kapkodást, amit a legtöbb embernél tapasztalunk, igazán nem lehet lélegzésnek nevezni.”

Igazán rossz tehát annak a légzése lesz, akinek a kevés mozgás és sok ülés következtében gyakorlatilag megszűnik a hasi légzése, kialakul és automatikussá válik az a légzés, amely a mellkas középső részét érinti (az úgynevezett mellkasi légzés) vagy pedig az illető csak a tüdőcsúcsokat veszi igénybe a lélegzetvételhez (ez az úgynevezett kulcscsonti légzés).

A mellkasi vagy kulcscsonti légzéssel élő emberek természetesen akkor sem képesek az egész tüdejükkel lélegezni, ha gyors mozgást végeznek, vagy más terhelés éri őket. A megszokott légzés, a beidegződések miatt ilyenkor sem működik a tüdejük alsó része, vagyis a hasi légzésük, csupán felgyorsul az általánosan használt mellkasi vagy kulcscsonti légzésük. Közben zihálnak, szuszognak, levegő után kapkodnak, és előbb-utóbb ki is fulladnak.

A stressz hatása

Külön gondolatsort érdemel a stressznek a légzésre gyakorolt hatása. Ha olyan környezeti hatás ér bennünket, vagy olyan gondolat támad a fejünkben, amely nyugtalanít, idegesít, akkor beindulnak a szervezet stresszreakciói: az úgynevezett automatikus válasz magában foglalja a szívritmus gyorsulását (vagyis a pulzus szaporábbá válik), vér áramlik az izmokba, és felgyorsul a légzés üteme is. A stresszre adott válasz azért alakul ki, mert a szervezetnek ilyenkor szüksége van a tartalékok mozgósítására, a felkészülésre, az esetleges harcra, a szembeszállásra vagy a menekülésre, illetve mozdulatlanná válásra. Ha valós veszéllyel nézünk szembe, akkor ennek a riadókészültségnek természetesen nagyon szükséges és fontos szerepe van.