Egy kis élettan

Az anatómia után lássuk a légzés élettanának alapjait. A légzés ugyan spontán módon megy végbe, az agyi légzőközpontok szabályozzák, de tudatosan is irányíthatjuk, lassíthatjuk vagy gyorsíthatjuk, rövid időre leállíthatjuk, elmélyíthetjük, csökkenthetjük. Éppen ez a tudatos légzésszabályozás, vagyis a légzőgyakorlatok megfelelő végrehajtása alkalmas a légzésben részt vevő valamennyi szerv, izom fejlesztésére, illetve ezáltal az egész szervezet működésének befolyásolására.

Az agyban lévő légzőközpontok szabályozzák a légzőizmok összehúzódását, elernyedését, egész működését. Aszerint adják ki a parancsot, hogy milyen a tüdőben lévő levegő összetétele. A gázcsere sok mindentől függ: az életkortól kezdve a pillanatnyi lelkiállapoton át egészen addig, hogy kell-e beszélnünk vagy sem, hiszen a hangképzéshez is szükség van oxigénre.

Lássuk, hogy megy végbe a belégzés! Miután csökken a tüdőben lévő levegő oxigéntartalma, jelzés megy az agyi légzőközpontba, onnan pedig a gerincagy mozgató idegsejtjeihez. Ezek összehúzzák a belégzőizmokat, lesüllyed a rekeszizom, kitágul a bordakosár, a mellkas, és létrejön a belégzés.

Kilégzéskor fordított a helyzet. Az agyi légzőközpont jelzést kap a széndioxid mennyiségének növekedéséről a tüdőben, megszűnik a belégzőizmok összehúzódása, elernyednek, összeszűkül a bordakosár és a mellkas. A kilégzés passzívan megy végbe, hiszen ilyenkor tulajdonképpen arról van szó, hogy a belégzőizmok, a rekeszizom és a tüdő az eredeti helyére és állapotába tér vissza. Természetesen a kilégzés tudatosan ugyancsak befolyásolható.

A belégzésre visszatérve: látnunk kell, hogy elsődleges fontosságú a belégzőizmok és a rekeszizom működése, aminek következtében kitágul a mellkas. Tulajdonképpen a levegő mintegy magától áramlik be a tüdőbe. Nem arról van szó, hogy a beszívott levegő kitágítja a tüdőt, hanem arról, hogy az izomműködés folytán kitáguló tüdő szívóhatást gyakorol a külső levegőre, és az beáramlik a tüdőbe. Ez rendkívül fontos szempont a légzőgyakorlatok tanulása és gyakorlása során. Ha belégzéskor nem a levegő beszívására koncentrálunk, hanem inkább tudatosan tágítjuk mellkasunkat az izmok segítségével, akkor érezzük, hogy a levegő magától fog beáramlani.

Ami a kilégzést illeti: a kilégzőizmok maguktól nem fognak megerősödni, csak akkor, ha a légzőgyakorlatok során az erőteljes kilégzésre is koncentrálunk, nem csak a belégzésre.

A négy légzésfázis

A különböző légzésterápiákban egyaránt megkülönböztetik a négy légzésfázist, vagyis a kilégzést, a kilégzés utáni szünetet, a belégzést és a belégzés utáni légzésvisszatartást. Mind a négy rendkívül fontos, és ez elsősorban a jóga légzőgyakorlatainak végrehajtásakor válik nyilvánvalóvá. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a legtöbb ember, aki nem ismeri a jóga légzőgyakorlatait, spontán módon lélegezve, belégzés után vagy egyáltalán nem tartja vissza a levegőt, vagy csak rövid időre teszi ezt. Gyakorlatilag a belégzés és a kilégzés szinte szünet nélkül következik egymás után. A kilégzés utáni szünet mindenkinél megvan ugyan, de a rosszul lélegző emberek többségénél ez csak rövid ideig tart.

A légzőgyakorlatokat nem végző, nem jógázó emberek percenkénti légzéseinek száma 12-20 között változik. Másképp azt is mondhatjuk, hogy egyetlen légvétel 3-5 másodpercig tart. Ez a nyugalmi állapotra vonatkozik, hiszen – mint láttuk – izgalom esetén a légzés szaporábbá válik. Ugyanakkor a légzőgyakorlatokat rendszeresen végző, rendszeresen jógázó embereknél nyugalmi állapotban, illetve a légzőgyakorlatok végrehajtása közben percenként mindössze 2-4 légzés történik.

A tüdő teljes kapacitása átlag 5-6 ezer köbcentiméterre tehető. Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes légvételnél ennyi levegő cserélődik ki, mert még a legtökéletesebb kilégzés után is marad a tüdőben kb. 1250-1500 köbcentiméternyi levegő. A maradék, az úgynevezett vitál- vagy vitális kapacitás tehát átlagembernél 3750-4500 köbcentiméter. Az orvosok is ezt a vitálkapacitást mérik, amikor a beteg tüdejének teljesítményére kíváncsiak.

* * *

Cikksorozatunk következő részében az egy orrnyílásos légzés és a két agyfélteke kapcsolatát vizsgáljuk, majd áttérünk a legfontosabb jógalégzésekre. A későbbiekben a különböző kínai légzésfajtákról, a csikung és a tajcsi légzőgyakorlatairól lesz szó. Végül a legutóbbi évtizedekben elsősorban nyugaton elterjedt, modern légzésterápiákat – köztük a transzlégzést, más néven holotrop vagy csakralégzést, a rebirthing és a vivation légzést – ismertetjük, valamint érintjük a Butejko- és az Osho-féle légzésterápiát is.

Kürti Gábor

(Folytatjuk)

Jelentkezés a szerző budapesti vagy váci természetgyógyászati rendelésére, valamint hét végi öngyógyító és gyógyító tanfolyamaira: kurti.gabor@natursziget.com, (30)-996-2787.
A tanfolyamokról részletesen tájékozódhat itt.