E veszélyeztetettség fogalmak azonban elfeledkezni látszanak arról, ami a fogalom lényegét adja, hogy nincsenek általános, a társadalom minden rétegében elfogadott gyermeknevelési minták és módszerek. Azaz: veszélyeztetett az a kiskorú, akit a szülők/nevelők oly módon nevelnek és gondoznak, ami egy adott kultúrában, helyen és időben elfogadhatatlan. Az adott kultúrára, helyre és időre vonatkozó megkötés elengedhetetlen, ugyanis a gyermekek nevelésével és gondozásával kapcsolatos elvárások történeti korok és földrajzi területek szerint is különböznek, és ezeket tovább színezi a társadalmi réteghelyzet vagy a szubkulturális normák meghatározó jellege.

Nem elegendő azonban, ha a veszélyeztetettség fogalmának csak elméleti igazságtartalma van. A tények analizálásához, a hatósági s különösen a büntetőjogi beavatkozás határvonalához egy konkrétan meghatározott, szűkebb veszélyeztetettségi meghatározás szükséges. A veszélyeztetettség kategóriája, úgy tűnik, három részre bontható; ezek a gyermek fizikai, egészségi fejlődésének, továbbá a gyermek társadalmi beilleszkedésének, illetve erkölcsi fejlődésének veszélyeztetésére irányulnak.

Előretörnek a lelki betegségek

Mindezek természetesen együttesen is előfordulhatnak, de külön-külön is indokolhatják a gyermekvédelmi célú segítő vagy közigazgatási hatósági beavatkozást a családok életébe, szögezi le a szakértő tudományos értekezésében. Kopp Mária, a SE Magatartástudományi Intézetének igazgatója egy nyilatkozatában elmondta, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) előrejelzései szerint a 21. század első évtizedeire világszerte a lelki és lelki eredetű testi betegségek előretörése lesz a jellemző.

A tendencia már napjaink rokkanttá nyilvánítási világstatisztikáiban is megjelenik: a szív- és érrendszeri problémák miatt munkaképtelenné váltak után második helyen a pszichiátriai betegségekkel küszködők állnak. Leggyakoribb okok a depresszió, a szorongás, az alkoholizmus és drogfogyasztás.

A társadalmakra általánosan jellemző stressz és frusztráció erősíti tagjainak agresszióra való hajlamát. Az agresszióelméletek többsége szerint abból az emberből válhat agresszív személyiség, aki kudarcot szenved valamilyen célja elérésére való törekvésében. A teljesítménycentrikus modern kori társadalmakban a különféle tevékenységekben való eredménytelenség erős frusztrációt indukál. Az a személy (akár felnőtt, akár gyermek), aki folyamatosan képtelen megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek, az esetek többségében a sikertelenségre agresszióval válaszol.

A gyermek- és fiatalkori agresszió egyik oka lehet a világjelenségként, valamely nevelési hiba okán megmutatkozó nárcisztikus, önző magatartás. Az ilyen viselkedést produkálókra kora gyermekéveikben a szüleik/felnőttek nem megfelelően figyeltek, nem tanították meg őket a közös játék örömére, a társaikkal való kommunikációra és együttműködésre.

Önző, csak önmagát szerető

Tizenéves korra ennek következménye az érdektelenség, az érzelmi üresség és az unalom lesz. Ezek a tulajdonságok pedig gátolják a (társadalomban ma már általánosan elvárt) teljesítmények sikeres megvalósítását.

A sorozatos kudarcok következményeként az eleve nárcisztikus, önmagát magasan felülértékelő egyén viselkedése erős agresszív magatartásba csaphat át. Ez némelyeknél kifelé irányul és bűnelkövetés lehet a vége, mások pedig önmaguk ellen fordulnak, vagyis drogozással, alkoholizálással, esetleg öngyilkossági kísérlettel próbálnak változtatni a helyzetükön.

Lóránth Ida