Megoldhatatlannak tűnő lelki problémáinkkal sokan jó esetben szakemberhez fordulunk, rosszabb esetben őrlődünk, és az „eredmény” előbb-utóbb valamilyen betegség formájában jelenik meg. Megelőzésül én kineziológushoz járok, sőt részt vettem egy családfelállításon is.

A kineziológusnál nagyon jókat szoktunk beszélgetni, és közben még úgynevezett stresszoldás is történik. Volt azonban egy probléma, amelynél azt éreztem, hogy egészen egyszerűen „beleragadtam”, és csak járok körbe-körbe, mégsem tudom megoldani. Ekkor jött az ötlet, hogy próbáljam meg a családterápiát. Bevallom őszintén, erről nem tudtam semmit. Így, tudatlanul érkeztem az első (és eddigi életemben egyetlen) csoportos foglalkozásra egy szombat délután. Mintegy tízen gyűltünk össze a vezetőn kívül, néhányan már ismerték egymást. Én kakukktojásnak éreztem magam közöttük, de kíváncsian vártam a folytatást.

A foglalkozás első pár percében a vezető rövid összefoglalót adott a módszerről, amelyből néhány elemet én is kiemelek. A módszer kidolgozója Bert Hellinger pszichoterapeuta, aki hittérítőként dolgozott Afrikában, a zuluknál. Ott figyelte meg, hogy amikor a törzs egy tagja megbetegedett – ők minden betegséget lelki eredetűnek tekintenek –, a törzs összegyűlt, hogy együtt tegyenek a gyógyulásért. A csoportenergia erejét használták, és mintha szituációs játék lenne, modellezték azt a helyzetet, amely a betegség gyökerét jelentette. Ez indította el Hellingerben a módszer kidolgozásához vezető gondolatokat.

A zuluk módszerének alapján

Hellinger módszernek lényege, hogy a tágabb értelemben vett családunk egyes tagjainak sorsa meghatározó lehet mindannyiunk életének szempontjából is. Őseink életének történései bekerülnek egy közös energiamezőbe (morfogenetikus mező), és az ebben a mezőben levő információk hatással lehetnek a nagy közösség bármelyik tagjára.

A mező törvényei

• Az odatartozás törvénye: minden vér szerinti családtag idetartozik, beleértve a „törvénytelen”, az elvetélt, az elvetetett vagy halva született gyerekeket is. Azok a személyek is a családhoz tartoznak, akik fontos szerepet töltöttek be valamelyik ős életében (pl. előző partner, titkos szerelem, áldozat, gyilkos, bajtárs stb.)
• A sorrendiség törvénye: aki korábban került be a rendszerbe, annak elsőbbsége van, ezt el kell ismerni, és meg kell adni neki a tiszteletet. A szülő a „nagy” és a gyerek a „kicsi”. A szülő ad, a gyerek elfogad, jót és rosszat egyaránt.
• A kiegyenlítődés törvénye: amit kapunk, azt viszonozni kell, hogy az egyensúly fennmaradjon. Ez a jóra és a rosszra egyaránt vonatkozik, de úgy, hogy a jót kicsit megtoldjuk, a rosszból kicsit elveszünk. Ez állítja helyre az egyensúlyt.

Ha ezek a törvények sérülnek, az boldogtalanságot, betegséget, kétségbeesést okozhat, és tönkretehet emberi kapcsolatokat is. Ilyenkor a megbomlott rendet vissza kell állítani, a feszültségeket fel kell oldani, az egyént szembesíteni kell a közösség történéseivel, hogy tudatos szinten nézhessen szembe azzal, amivel a tudatalattijában birkózik! Amíg a közösségen belül a kapcsolatokat nem a szeretet és az elfogadás jellemzi – akár a régen meghalt személyek iránt, illetve közöttük is –, addig a leszármazottak fizethetik a számlát.

Péter: Gyűlöletből elengedés

Egy középkorú férfi jelentkezett elsőnek, aki elmondta, hogy ugyanúgy viselkedik a fiával, mint annak idején vele a saját apja, és ezt rettentően utálja. (Valószínűleg az úgynevezett „hely törvénye” sérült, mivel minden egyes családtag kizárólag „a saját helyén” élhet jó életet). Elmondta, hogy gyerekként szinte gyűlölte az apját bizonyos magatartásokért és nem szeretné, hogy a fia őt is meggyűlölje. Az alapszituáció ismertetése után Péter kiválasztotta magának a segítőket, vagyis felkért valakit, hogy „játssza” el az apját, a fiát és saját magát. Ahogy a szereplők beálltak egy-egy helyre a szobában (számomra is hihetetlen és a mai napig beleborzongok), úgy kezdtek viselkedni, mintha valójában ismernék az adott családban folyó történéseket.