Az orvosnők fizikai és pszichés állapota világszerte – Magyarországon is – rosszabb, mint férfi kollégáiké. Mégpedig általában függetlenül attól, milyen anyagi körülmények között élnek. Az orvosoknál a nők a halandóbbak – ellentétben az általános lakossági adatokkal.

Számos tanulmány született már, amely a doktornők esendőbb egészségi és mentális állapotának okait vizsgálta. A budapesti SE Magatartástudományi Intézet kutatóinak (Győrffy Zsuzsa és Ádám Szilvia) orvosok és orvosnők egészségét elemző, legutóbbi vizsgálata megállapítja, hogy a hivatásukból eredő speciális stressz okozói a következők: a munka által megkövetelt fokozott felelősségérzet, a gyakori és folyamatosan visszatérő stresszhelyzetek, a diagnosztikai problémák, az esetleges sikertelen terápiák, a betegek halála, a kiszámíthatatlan és hosszú munkaidő, továbbá a pénzügyi problémák. Ezekhez a krízistényezőkhöz járulhat még az intézményen belüli rossz kommunikáció, a szervezetlenség, a feladatok pontatlan meghatározása, a munka gyenge koordinációja és a magyar egészségügyre oly jellemző hierarchikus rendszer által gerjesztett stressz.

Tornyosuló problémák

A felsorolt feszültségforrásokhoz az orvosnőknél még olyan magánéleti problémák is társulnak, mint a család és a gyermeknevelés gondjainak összeegyeztetésére tett, olykor kétségbeesett kísérleteik. Ezekre az összefüggésekre már Molnár László szociológus is rámutatott egy másfél évtizeddel ezelőtti tanulmányában.

Újabb vizsgálatok számszerű adatokat is közölnek. Ezek szerint az orvosnők egyharmada szenved valamilyen krónikus betegségben, 70 százalékuk úgy érzi, hogy sosem sikerül alaposan kialudnia magát, az átlagosnál sokkal magasabb náluk a vetélések gyakorisága, és majdnem 80 százalékuk úgy tartja, hogy kisebb-nagyobb problémái voltak terhessége, szülése során. Körükben az átlag populációhoz képest magasabb az öngyilkossági kísérletek aránya is.

Segítés vagy karrier?

Molnár Regina (SZTE Népegészségtani Intézet) és dr. Török Kinga (SZTE Fogorvos-tudományi Kar) nemrégiben publikált tanulmányukban (A szerepkonfliktus eredete orvostan- és fogorvostan-hallgató nők körében) arra a megállapításra jutottak, hogy a későbbi testi-lelki problémákat okozó megfelelési kényszer, a magánélet és a hivatás közti szerepzavar jelei már az egyetemi évek alatt megmutatkoznak. Vizsgálataik szerint a hallgatónők között már a foglalkozási szocializáció kezdetén nagy különbségek mutatkoznak. Azoknál a medikáknál, aki már gyermekkoruk óta készülnek az orvosi pályára, sokkal erősebb volt a szakma iránti elkötelezettség, erősebb a hivatástudat, és később gyakorló orvosként kevesebb volt köztük a pályaelhagyó. Ők a később vagy esetlegesen pályát választóknál lényegesen ambiciózusabbak, céltudatosabbak, erősebb önkontrolljuk van, és inkább készen állnak a kompromisszumra. Más kutatók a vizsgálat ezen tényeit azzal egészítik ki, hogy a gyermekkoruk óta orvosnak készülők valóban elhívatottabbak pályájuk iránt és a felsorolt tulajdonságokat is felmutathatják, ám később náluk nagyobb lesz a kiégés kockázata.

Konfliktus önmagukkal

A két szegedi kutató nemcsak az általános orvosi kar női hallgatóit vizsgálta, hanem a fogorvosi kar medikáit is bevonta a kutatásba. E két csoport viselkedésének, pályához való affinitásának elemzésekor lényeges különbségeket állapítottak meg. Míg az előbbi csoport tagjai pályaválasztásuk indokaként többségben az „embereken való segítést”, a „karrierlehetőséget” jelölték meg, addig a fogorvostan-hallgatók választásuk okaként leginkább a „státus és biztonság”, illetve a „foglalkozás természete” válaszokat részesítették előnyben.

E válaszok ismeretében tovább vizsgálták a szerepkonfliktus kialakulásának magyarázatát. Különböző kérdéscsoportokat kialakítva, azok válaszai alapján arra kívántak magyarázatot kapni, milyen tényezők befolyásolhatják a majdan kialakuló szerepkonfliktus jelentkezését. Informálódtak a hallgatók szociodemográfiai hátteréről, aktuális egészségi és pszichés állapotáról, pályaválasztásának motivációiról, a jövőre vonatkozó szakmai és magánéleti terveiről és a megkérdezettek véleményéről jövőbeni esetleges szerepkonfliktusaikat illetően. A kapott válaszokat a végén összehasonlították aszerint, hogy azokat orvosnak vagy fogorvosnak készülő hallgatóktól származtak.

Vagy munka, vagy család

A kapott szociodemográfiai adatok szerint a válaszadók csaknem felének nem volt semmilyen párkapcsolata. Körülbelül 40 százalékuknak van partnere, de nem egy lakásban élnek, és csupán töredékük (kb. 8-10 százalékuk) él együtt a társával. Még kevesebben vannak a házasok, viszont szinte mindegyiküknek már gyermeke is van. Még a 20 százalékot sem éri el azoknak a száma, akiknek saját lakásuk van. A fogorvosoknál a lakással rendelkezők száma kétszerese az orvostanhallgatókénak. Saját tulajdonú autója viszont több orvosnak van.

A megkérdezettek 30 százaléka úgy véli, hogy tanulmányai viszonylag nagy anyagi megterhelést jelentenek neki, illetve családjának, 50 százalékuk szerint mérsékelt ez a teher, 20 százalék szerint pedig egyáltalán nem jelent problémát számára a tanulással járó költségek kifizetése. A fogorvostan-hallgatók között valamennyivel több volt, aki biztosnak és megfelelő mértékűnek tartotta az anyagi hátterét a tanuláshoz. A vizsgálatban részt vevő hallgatók alig több mint 10 százalékának szülei orvosok, illetve fogorvosok. Érdekes tény, hogy a fogorvostan-hallgatók szülei között több az orvos, az orvostanhallgatóknál viszont egyetlen fogorvos szülőt sem találtak.