Fáradt, elgyötört medikák

A fizikai és pszichés állapotot elemző kérdésekre adott válaszok szerint a hallgatóknál általában a különböző lelki problémák és az azokból eredő pszichoszomatikus tünetek jelentkeztek hetenként akár többször is rendszeresen. Legtöbbjük állandó rossz közérzetére, kedvetlenségére panaszkodik. Gyakori az erős fejfájás. Erre még egyszer annyi fogorvos panaszkodik, mint orvos. Jellemző tünet még az álmatlanság, a kínzó idegesség, a kimerültség. A fogorvosok között többen szoronganak a sikertelen félévi eredmény miatt és tartanak az oktatás nem megfelelő minőségétől. Az étkezési zavarok mindkét szakma hallgatóinál előfordulnak.

A pályaválasztási motivációk kérdéskörében többek között arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy a hallgatók döntésüknél figyelembe vették-e a „női szempontokat”, vagyis számoltak-e azzal, hogy jövendőbeli hivatásuk nőként mennyivel többet követel majd tőlük, mint más szakma. Míg a fogorvostan-hallgatók 38 százaléka válaszolt erre a kérdésre igennel, addig a leendő orvosnőknek csak a 23 százaléka.

Egy fontos kérdéscsoport a hallgatók jövőről alkotott elképzeléseire kíváncsi. Azok elemzéséből következtetni lehet a jövőben várható szerepkonfliktusok megjelenésére is. A válaszadóknak csaknem a fele még egyáltalán nem gondolkodott azon, vajon mikor szeretne gyermeket szülni. Harmincegy százalékuk az első szakvizsga elé tette a gyermekvállalás várható időpontját, 20 százalékuk viszont feltétlenül csak e megmérettetés után szeretne gyermeket szülni. Még a diploma megszerzése előtt kíván szülni, illetve van már egy gyermeke 5 százaléknak. Jellemző, hogy az orvostanhallgatók többsége inkább az első szakvizsga után szülne, a fogorvos növendékek pedig fordítva.

Ellenkező véleményen vannak a két szak női hallgatói a szülés utáni gyermeknevelést illetően is. Az orvostanhallgatók hosszabb ideig szeretnének otthon maradni csecsemőjükkel, a fogorvosi kar medikái viszont minél hamarabb szeretnének újra munkába állni.

A válaszokból jól érzékelhető ellentét a két szakma gyakorlása közti különbségre mutat rá. A fogorvosnők a gyermeknevelés mellett például napi néhány órás magánrendeléssel is gyakorolhatják a szakmájukat. A jövőt illető szakmai tervekre, az első állás kiválasztásának szempontjaira vonatkozó kérdések válaszaiból kitűnik, hogy a fogorvostan-hallgatók valamivel nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a karriernek, a leendő orvosnők pedig a családnak. Az állás kiválasztásánál sokan (mindkét szakmában nagyjából azonos arányban) fontosnak tartják, hogy saját településükön helyezkedjenek el. A munkavállalásnál feltétlen figyelembe veendő szempontként említik néhányan a kereseti lehetőséget is. A fogorvosok közül jellemzően kétszer annyian, mint az orvosok.

Mindkét szakmában kimagaslóan fontosnak tartják, hogy leendő munkahelyük követelményei összeegyeztethetők legyenek a család igényeivel. Figyelmeztető és aggasztó adat, hogy a hallgatóknak majdnem a fele (46 százaléka) számol a pályaelhagyás lehetőségével. Köztük valamivel több az orvos, mint a fogorvos. A válaszadók 80 százaléka úgy gondolja, hogy új munkahelyén kisebb-nagyobb kompromisszumokra kényszerül majd. Ezek forrásaként legtöbben a családot említik.

Stressz és szorongás

A tanulmány összegzéseként a kutatók megállapítják: a felmérés adataiból nyilvánvalóan látszik, hogy az orvos/fogorvosnők későbbi szerepkonfliktusainak jelei már az egyetemi évek alatt körvonalazódnak. Tanulságként megjegyzik: úgy tűnik, hogy a második generációs orvos családok, a hivatás és a család közötti későbbi (általuk már megtapasztalt) konfliktusokat úgy kívánják elkerülni, illetve hatásukat tompítani, hogy lányaikat a pályaválasztáskor az orvosi hivatás helyett inkább a fogorvosi pálya felé irányítják.

A mindkét szakra általánosan jellemző stresszes, szorongásos tünetek elemzésekor a kutatók feltételezik, hogy azok fő előidézője kezelésük, levezetési módjuk ismeretének hiánya. Szerintük a pszichés gondok kezelésére, feldolgozására kidolgozott technikákat már az egyetemi évek alatt intenzíven oktatni kellene. Ezek birtokában nemcsak mint hallgatók, hanem később – a munka terheinek növekedésével – mint orvosnők is megelőzhetnének sok pszichés eredetű betegséget.

A kutatók megállapítják: az orvosnők szempontjából pályájuk egyik legnehezebb, konfliktusokkal leginkább terhelt szakasza hivatásuk kezdete, a munkába állás ideje. Ezekben az években kell egyrészt a szakvizsga letételének terheit magukra vállalni, másrészt ezzel párhuzamosan a gyerekvállalásról is dönteni. Jelentős részük, érthető okokból, a gyermekvállalást a szakvizsga előtti időre teszi, ami azt jelenti, hogy férfi kollégáikhoz képest lemaradnak a karrier megalapozásának lehetőségétől. Később kezdik a pályát, kisebb az esélyük az előrehaladásra. Az említett okok miatt fizetésük is alacsonyabb lesz, mint a velük egykorú, hivatásukat hamarább kezdő férfi orvosoknak.

A vizsgálat eredményei a kutatók szerint nem alkalmasak arra, hogy a teljes magyar orvosnő-társadalom problémáit elemezzék és azokra megoldásokat javasoljanak. Hangsúlyozzák azonban, hogy minden bizonnyal könnyítene az orvosnők helyzetén, ha a graduális, illetve posztgraduális képzésben valamilyen szervezett módszert alkalmaznának arra, hogy a hallgatónők időben felkészülhessenek a rájuk váró problémákra. Megtanulnák azok kezelésének eszközeit, mert így testi és lelki egészségüket óvnák a későbbi problémáktól. Ennek egyik eszköze lehetne például a speciális mentálhigiénés oktatás bevezetése.

Felhívják a figyelmet arra, hogy jelenlegi rendszerben a teljes egyetemi oktatási óraszámnak mindössze 3 százalékát teszi ki a magatartástudományi ismeretek oktatása. A stresszhelyzetekre, a megoldandó problémák kezelésére felkészítő ismereteket pedig csupán az oktatási idő 0,49 százalékában oktatják.

(lóránth)