Kevesen gondolnák, de a kórházban ápolt gyermekek egy részének feltétlen szüksége volna a rehabilitációra. A kórházak átalakításával nő a gyermekellátásra szolgáló rehabilitációs ágyak száma. Korrekcióra szorul azonban a finanszírozás, és kevés a jó szakember is.

A korábbi ellátási rendszerben az ilyen szolgáltatásra rászoruló gyermekeket kényszerűségből általában olyan kórházi osztályokon kezelték, amelyek fenntartása a gyógyítás jellege miatt (műtét utáni kezelés vagy egyéb betegségek konkrét, aktív gyógyítása) sokkal több pénzbe kerül, mint a rehabilitációs részlegeké.

A rehabilitációra szoruló, lábadozó gyerekek objektív okokból gyakran nem jutottak hozzá az állapotuknak leginkább megfelelő szakellátáshoz. Sőt Magyarország egyes régióiban egyáltalán nem létezett gyermekrehabilitációt végző intézmény; 20-25 százalékos volt az ellátás országos lefedettsége. A kórházak átalakításával megnőhet az esély arra, hogy a rehabilitációt igénylő gyerekek közül többen részesülhessenek az ellátásban.

Sok a rászoruló

A Nemzeti Csecsemő- és Gyermek-egészségügyi Program adatai szerint 14 éves koráig a hazai gyermekeknek legalább a 6-10 százaléka szorulna hosszabb-rövidebb idejű rehabilitációs ellátásra. Vagyis évente minimum 100-140 ezer gyermek. Vannak közöttük olyanok, akiknek állapotán az iskolai gyógytorna javíthatna, ám annak működése is csak esetleges. Kórházi rehabilitációs ellátásra szorulna évente körülbelül 8-15 ezer gyermek, ám eddig a fekvőbeteg intézmények szűkös vagy egyáltalán nem létező rehabilitációs kapacitása erre ritkán kínált lehetőséget.

A korábbi konstrukcióban a 6400 mozgásszervi és belgyógyászati rehabilitációs ágyból mindössze országosan 165 ágyon kezeltek gyermekeket, holott a Rehabilitációs Szakmai Kollégium álláspontja szerint legalább 300 ágyra lenne szükség. Az új elosztási rend szerint csak a közép-magyarországi régióban körülbelül 200 krónikus és rehabilitációs ágy áll az ilyen ellátást igénylő gyermekek rendelkezésére.

Mivel a korábbi finanszírozás a rehabilitációs ellátásra nézve általában véve rendkívül hátrányos feltételeket tartalmazott, feltétlen korrekcióra szorul az ilyen ágyak pénzügyi háttere is. A szakember- és eszközigényes gyermekrehabilitációra ez fokozottan érvényes. Felszámolásra vár mindenekelőtt az a szakmai tévhit, amely a gyermek betegek ellátását „kis” felnőttek kezelésének tekinti, vagyis náluk az egészségbiztosító „méretarányosan” kevesebb pénzzel finanszírozza ugyanazt a beavatkozást.

Kevés a rehabilitációs szakember

A szemléletváltáshoz, vagyis a hazai gyermekrehabilitációs rendszer teljes átalakításáról írtak elemző tanulmányt az Országos Gyermek-egészségügyi Intézet kutatói (Mramurácz Éva és Vekerdy Zsuzsa szerkesztésében). Az eddig alkalmazott rendszer alapvető hibáiként említik (a fentebb felsoroltak mellett) a nagyarányú szakemberhiányt, az ambuláns ellátás és az oktatásban dolgozó egészségügyi pedagógusok tevékenysége közötti átfedéseket (különösen a 0-5 éves gyermekeknél), továbbá az országos ellátó hálózat és kapcsolati rendszer hiányát.

E szempontok és egy szakmai felmérés tapasztalatainak figyelembevételével a tanulmány meghatározza a legfontosabb teendőket. Javasolja egy négyszintű gyermekrehabilitációs ellátó rendszer létrehozását. Annak speciális voltából adódóan vezető szerepet szán a régióközpontoknak és a lakóhely közeli kistérségi ellátó centrumoknak. A speciális ellátást igénylő koponya-agy és gerincagy sérülteket, valamint a tüdőbetegeket csupán 4 központ fogadná. Ezek ellátó köre viszont szélesebb volna, mint a többi centrumé. Mind a 7 regionális központban szükséges megszervezni a leggyakoribb rehabilitációs igényeket kiszolgáló ellátást. A koponya-agy, gerincagy sérültek rehabilitációja az országos intézet mellett a miskolci gyermekellátó központra, a debreceni és a pécsi egyetemek neurotraumatológiai rehabilitációs részlegeire hárulna. A tanulmány szerzői a tüdőgyógyászati rehabilitációt a már működő intézményekben képzelik el.

Átalakuló oktatás

Vekerdy Zsuzsa, az Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társaságának elnöke úgy vélekedik, hogy a szakorvosképzés a gyermekrehabilitáció egyik legérzékenyebb pontja. Korábban Magyarországon mindössze 12 orvosnak volt gyermekrehabilitációs szakképesítése, és ők is kizárólag a mozgásszervi betegségek rehabilitációjának területén működtek.

A szakképzést hátráltatta, hogy a szakterület oktatása egyetlen egyetemen sem folyt önálló kari tevékenységként. Az egyetemek nem hirdettek rendszeres kurzusokat sem a rendes, sem a posztgraduális képzésben. Az újonnan létrehozott tanszék oktató munkája minden bizonnyal javít majd valamennyit a krónikus szakemberhiányon.

A tervek szerint 2008 végére megduplázódik a szakorvosok létszáma, vagyis minden rehabilitációs központra jut majd legalább két szakorvos. Lehetőség nyílik arra, hogy a gyermekellátásban 2009-10-től kezdve kizárólag gyermekorvosi alapképzésű rehabilitációs szakorvosok tevékenykedjenek majd.

(lóránth)