A laboratóriumi vizsgálatnál sem jártak jobban. A helyiség ajtaján semmilyen tájékoztatás nem volt olvasható, így a betegek nem tudhatták, hogy le kell-e adni előzetesen az eddigi leleteiket, ha igen, akkor hová és mikor, a laborba való belépés előtt vagy után. Arról sem találtak semmilyen tájékoztatást, mit kell tenniük ahhoz, hogy bejussanak a laborba: kopogjanak, vagy majd szólítják őket. Ugyanezt tapasztalták a különböző vizsgáló helyiségek előtt.

A tanácstalan betegek a folyosón közlekedő orvosoktól/nővérektől próbáltak tájékozódni. Általános tapasztalat, hogy az orvosok által a kórház különféle diagnosztikai/kezelő egységeibe irányított betegek nem kapnak megfelelő információt. Hosszasan keresgélniük kell az épületben, nem tudják, hogyan juthatnak be az adott rendelőbe, mert orvosuk elfelejtette megadni hozzá az apróságnak tűnő, de a beteg számára nagyon fontos, alapvető információkat.

A beteg-orvos kapcsolat vizsgálatakor a medikusok érdekes jelenséget tapasztaltak: az idősebb, rutinos, a szakmai hierarchiában magasabban álló orvosok/főorvosok általában türelmesebbek, megértőbbek voltak a betegükkel. Türelmesen meghallgatták panaszaikat, részletesen kikérdezték őket, elmondták a gyógyítás lehetőségeit. Életmódbeli tanácsokat adtak, felhívták a páciens figyelmét az egészségtelen életvitel kockázataira.

Ezzel szemben a fiatal, pályakezdő orvosok jellemző viselkedése a beteggel szembeni „felsőbbrendűség” érzékeltetése volt, a vizsgálat alatt éreztették, hogy csupán „szívességből” foglalkoznak a pácienssel. Panaszait figyelmetlenül, felületesen hallgatták meg, a nővért a beteg előtt utasítgatták és tettek megjegyzést a munkájára, nem válaszoltak a páciens kérdéseire.

Árulkodnak a gesztusok

A hallgatók külön figyelmet fordítottak a nonverbális orvos-beteg kommunikációra, amelynek olykor a szavaknál is nagyobb a jelentősége a két fél kapcsolatában. A betegére figyelő, alaposan informálódó és informáló orvos típus székében lazán kissé hátradől, és szemkontaktust tart a betegével. Gesztusai elfogadók, biztatók, hanghordozása és mozgása nyugodt, türelmes. A vizit elején betegével kezet fog, búcsúzáskor biztatásul olykor a hátára, vállára teszi a kezét.

A rosszul kommunikáló orvos viszont az asztalánál írogat, babrál a számítógépén, néha percekig állva váratja betegét. Amikor végre leülteti, akkor sem néz a szemébe, hanem mással „foglalja el” magát: továbbra is ír, a tollával játszik, asztalán tologatja a papírokat, telefonál stb. Az orvosok beszámolója szerint a korszerű diagnosztikai eszközök pontos, megbízható eredményei ellenére a legtöbb beteg számára még ma is nagy jelentősége van a testi vizsgálatnak, mert személyre szól. Azt sugallja, hogy orvosa csak vele foglalkozik azért, hogy segítsen neki a gyógyulásban.

A hazai orvostársadalomban még ma is erősen hat a hierarchia, elemzők szerint sokkal inkább, mint Európa más országaiban. A vizsgálatot végző medikusok szerint jellemző, hogy orvos orvossal, nővér nővérrel áll tegező viszonyban. A fiatalabb nővérek az idősebb orvosokat „tetszikezik”. A hierarchia már a megszólításban is jól tükröződik: a nővéreket az orvosok a keresztnevükön szólítják, a nővérek viszont a doktor úr, főorvos úr megszólítással élnek.

A főorvosi státust betöltőknél jellemző a „rendőrpertu”: orvosaikat tegezik, őket viszont magázzák a beosztottak. A beosztott orvosok között rang és kor szerint működik a hierarchia, amelynek a magasabb fokán állók tegezik az alacsonyabb státusúakat, akik viszont magázzák őket. Különösen érdekes megfigyelés volt a kórházi orvosok és a főigazgató/igazgató hierarchikus viszonya. Értekezleteken, konzíliumokon az orvosok úgy számoltak be igazgatójuknak, mint a diák a tanárjának. A hierarchiában elfoglalt helyük szerint még a tartásuk, ülő pózuk is megkülönböztette egymástól az orvosokat. A főorvosok, osztályos orvosok lazán, keresztbe tett lábbal, esetleg a fotel karfáján könyökölve ültek a megbeszélésen, a náluk alacsonyabb hierarchiaszinten lévők viszont zárt térdekkel, feszes derékkal ültek vagy állva hallgatták szakmai vezetőjüket.

A rangsorban elfoglalt helyet az érintések is jól mutatják: a főorvos, a főnővér egy-egy feladat kiadásakor gyakran megérinti a munka végzésére kijelölt nővér kezét, vállát – fordítva viszont ez elképzelhetetlen.