– A különböző nemzetközi kutatások eredményei azt mutatják, hogy a magyar oktatás színvonala folyamatosan romlik. Az ön által említett sikerek azt mutatják, hogy az orvosbiológia oktatását szerencsére elkerüli a minőségromlás.

– Bátran kijelenthető, hogy Magyarországon az orvosbiológia elméleti képzés az átlagosnál magasabb, világszínvonalúnak minősíthető. Olyannyira, hogy olykor a diákjaink, összehasonlítva az általunk támasztott követelményeket más országbeli felsőoktatási intézményekével, zokon veszik az elsajátítandó elméleti tananyag mennyiségét és a szigorú számonkérést. Példaként említenek olyan egyetemeket, amelyeken a gyakorlati oktatásra fektetik a nagyobb hangsúlyt. Ez utóbbi kritika jogosnak tekinthető, mert a gyakorlati klinikai képzés általában sajnos gyengébb, mint a nálunk fejlettebb országok felsőoktatási intézményeiben. Oka az orvosegyetemi klinikák közkórházként való működtetésében rejlik. Ezek az intézmények, folyamatos pénzügyi gondokkal küzdve, teljesítménykorlátok közé szorítva, az elmélyült gyógyítás folyamatára, illetve annak tanulmányozására időt nem hagyva, állandó idő- és pénzzavarban működnek. Nincs módjuk, lehetőségük a hallgatók alapos, részletekbe menő kiscsoportos gyakorlati oktatására. Az egyébként szakmailag kiváló gyakorlati oktatóknak a napi feszített gyógyító munka, a folyamatos adminisztrálás, az intézmény menedzselési problémái után alig marad energiájuk a hallgatókkal való foglalkozáshoz. Az orvostanhallgatók jelenléte nyilvánvalóan lassítja a kórházi munkát, ezzel veszélyezteti a kötelezően előírt bevételek realizálódását, így a klinikáknak sajnos az a kényszerű érdekük, hogy minél gyorsabban teljesítsék oktatási kötelezettségüket. A diákoknak viszont éppen a nyugodt, elmélyült gyakorlati oktatás kellene későbbi orvosi szakmai tudásuk megalapozásához.

– Több évtizede Szegeden oktat, kutat, így jól látja a változásokat. Ön szerint mennyit és miben változtak a leendő orvosok, kutatók?

– Amikor én és a kortársaim elkezdtük az egyetemet, akár az orvosit, akár valamely természettudományi kar képzését, még szerencsénk volt, mert a középiskolából olyan minőségű tudásbázist, mélyreható ismeretanyagot sikerült magunkkal hozni, amire biztonsággal „ráépülhettek” a szakmai ismeretek. Akkoriban, a 60-as évek végén, a 70-esek elején még a felvételi rendszer is sokkal szigorúbb volt, keményebben szelektálta a továbbtanulásra alkalmasakat. Az akkori középiskolások közül sokaknak megadatott az is, hogy bizonyos tárgyakból egyetemi szinten kaphattak oktatást, mert különböző politikai és más okok miatt a középiskolai tanárok között sok volt az egykori egyetemi oktató. Az azóta eltelt több évtized alatt megváltoztak a középiskolai követelmények, folyton módosult az érettségi és a felvételi rendszer. Mindezek bizonytalanná tették az egyetemre kerülő diákok tudásának minőségét. Ma már elmondható, hogy az egyetemi oktatás alig alapozhat a korábban elsajátított ismeretekre, szinte mindent elölről kell kezdenünk. Akadnak kezdő hallgatók, akiknél olykor a természettudományos alapfogalmak is tisztázásra várnak. A hallgatóknál jól érzékelhető tudásbeli különbség aszerint, hogy melyik középiskolában érettségiztek. Vannak természetesen ma is olyan gimnáziumok, amelyek alaposan felkészítik diákjaikat az egyetemi oktatásra, de ez nem általánosan jellemző. Itt az egyetemen azon dolgozunk, hogy a kezdő hallgatók minél hamarább bekapcsolódjanak a tudományos diákkörök munkájába, mert ezzel is felkelthetjük az érdeklődésüket valamely szakterület iránt, illetve elmélyíthetjük az oktatás folyamán szerzett ismereteiket, további gondolkodásra, újabb információk iránti érdeklődésre serkenthetjük őket. A diákköri tagok szép eredményeket érnek el. A közelmúltban egyetemünkön tartott diákköri konferencián 12 hallgatónk tartott önálló előadást és közülük 9-et díjaztak is.

– Az elmondottakból világosan látszik, hogy bizonytalan tudásminőséget hozott a változás. A diákok mentalitásukban, a szakma iránti alázatukban, a tudomány iránti elkötelezettségükben is negatívan változtak?

– Egy 200-220 fős évfolyamra nehéz általános jelzőket találni. Az tény, hogy az egyházi középiskolából érkezők, köszönhetően az erősen támogató családi és iskolai háttérnek, a mai magyar átlagnál szilárdabb erkölcsi normákat, erősebb személyiségjegyeket és felelősségtudatot hoznak magukkal az egyetemre. Azt tapasztalom, hogy ezekben a diákokban, legalábbis az alsó évfolyamokban erősebb a szakma iránti lelkesedés, tisztelet, alázat is. Később sajnos megváltozik a helyzet: A felsőbb évfolyamok hallgatói, akik testközelből látják az egészségügyben tapasztalható áldatlan állapotokat, gyakran elvesztik kezdeti lelkesedésüket, sokuknál csalódottság, kiábrándultság lép fel.