Katari tudósítónktól. Talán a legnagyobb itt élő népcsoport. Néha úgy tűnik, többen vannak, mint maguk a katariak. Az indiai nagykövetség honlapján azt olvastam, hogy a kétkezi munkások 80, az értelmiség 20 százalékát India nyújtja Katarnak.

A fekete, fehér viseletű helyiektől nemcsak színes ruháikkal ütnek el, hanem merőben más szokásaikkal is.

Vegyük például a házasodás kérdését. Minthogy a katariak többsége muszlim, a vőlegény feje fáj a fizetendő díj (mahr) miatt. S bár az öbölbéli arab nők eltakarják arcukat, anyagi ügyekben egyáltalán nem szégyenlősek. Nem ritka, hogy 200 ezer dollárnyi gyémántban kérik a házassági ajándékot jövendőbelijüktől. A vőlegény és családja pedig kénytelen magát adósságba verni.

Ezzel szemben az indiai férfiak zöme, a muszlimok is, az arától, illetve annak a családjától várja a hozományt. Az újsághirdetésekben az olvasható, hogy a férfi várja a házassági ajánlatot.

Dori – így hívjak Indiában a hozományt. Az indiai társadalom rákfenéje ez, ami a lányos családokat teljesen kizsigereli, a lány újszülöttek legyilkolásához vezet, és erősen rontja a lánygyermek életben maradási esélyeit.

Mert képzeljék csak el, micsoda mérhetetlen erőfeszítésébe kerül a lányos szülőknek az, hogy akár a legszerényebb férfinak is fizetni tudjanak. Egy képzetlen, vidéki legény árfolyama olyan ezer dollár körül mozog – olyan emberek között, akik napi egy-két dollárból fedezik minden lehetséges szükségletüket.

Ha a társadalom felsőbb rétegeit vizsgáljuk, a hozomány mértéke egyre nő. Férjem irodájában a hivatalsegéd egy idős indiai férfi. Többször említette a férjemnek, hogy az ő veje tanult ember, mérnök. Egyszer a férjem kifaggatta a hozomány kérdéséről. Mint kiderült, az idős ember tíz éve nem engedhette meg magának, hogy hazautazzon, meglátogatni a családját. Mérnök veje ugyanis borzasztó nagy összeget kért, 25 ezer dollárt.

Férjem hihetetlennek tartotta az egészet, hisz ha ez az ember egész életében nem megy haza, akkor sem tud ennyi pénzt összeszedni. Az idős indiai férfi azonban kitartott a története mellett. A házat el kellett adnia, felesége rokonoknál húzta meg magát, és uzsorakölcsönt vettek fel. Mindezek ellenére boldog ember, mert ily kedvezően tudta férjhez adni a lányát.

India egyes részein a nő/férfi arány kétségbeejtően rossz, 20 százaléknyi hiány van nőkből. Ezeknek a hiányzó nőknek a többsége még újszülöttként meghalt, leginkább a szülők keze által. A nem várt piciket általában megmérgezik, vagy rizsport lélegeztetnek be velük, vagy csak egyszerűen kidobják valahová.

Természetesen az indiai törvények tiltják, és börtönnel sújtják a csecsemőgyilkosságot. Elméletileg. De mivel e tragikus helyzet tömeges méretű, a hatóságok igazából tehetetlenek.

Pár éve történt, hogy egy felnőtt nő beperelte a saját szüleit vétkes gondatlanság miatt. Születésekor ugyanis a szülei a kórházból kijövet egy fa alatt hagyták, és csak az ikernővérét vittek magukkal. Egy munkából fáradtan hazatérő ápolónő nem tudta nézni, ahogy a kóbor ebek szaglásszak a picit, minden anyagi gondja ellenére felvette, hazavitte és felnevelte a lányt, aki diplomájával itt, a Perzsa-öbölben kapott jól fizető állást. Ekkor a szülei is elkezdték zaklatni, hogy térjen vissza hozzájuk. Ez vezetett oda, hogy a felnőtt nő bírósághoz fordult.

Az anyagiasságnak és a házasodásnak azért megfigyeltem itt, Katarban egy pozitív vetületét is. Mert míg Indiában a betegápolást általában a lenézett, alsó kasztbeli nők munkájának tartják, addig ebben az országban teljesen más a helyzet. A kormány kórházaiban szépen fizetnek az ápolónőknek, és van, aki annyit keres, mint egy közepesen fizetett mérnök. A helyi lapokban pedig mindennaposak az ilyen házassági hirdetések: „Jóképű, intelligens, Kerala állambeli műszaki rajzoló házassági ajánlatot vár egy helyi kórházban dolgozó ápolónő családjától.”

Alma Wad

Doha, 2007. március