Katari tudósítónktól. Azokban a forró júliusi napokban történt itt Dohában, amikor a hőmérő higanyszála 50 fok körül jár, ami hivatalosan persze sosem több 45 foknál, és amikor az ember csak napnyugta előtt fél órával merészkedik ki a szabadba a gyermekeivel.

Akkor is csak azért, mert már elég edzettek, hogy elviseljék az itteni hőséget és párát, és azért is, mert az ember okult az előző évi D-vitamin-hiányból, ami a kicsi gyermekénél lépett fel. Tudja, hogy nem lehet bezárkózni egy, másfél hónapra az iszonyú hőség elől sem, hanem ki kell járni a szabadba, hajnalban vagy napnyugta előtt.

Ugye milyen furcsa? Itt, ahol állandóan hét ágra süt a nap, komoly probléma az angolkór. Szóval itt történt, mikor már sötétedett, és vártam, hogy több család is érkezzen szokás szerint a parkba, de szinte alig lézengtek, és én azon tűnődtem, hogy vajon mindenki elutazott-e kellemesebb éghajlatra, vagy csak a plázákba menekültek az itt élő emberek, hogy egy fiatal indiai pár érkezett kisbabával.

„Madzsar” vagy „hangárija”

Bár volt éppen elég üres pad, a fiatal nő mellém telepedett le, ki tudja, miért. Biztosan társaságra vágyik, gondoltam magamban, így hát kérdezgetni kezdtem a kisbabájáról. Közben a távolban játszó gyermekeimmel is váltottam hangosan néhány szót magyarul. Erre padtársam felbátorodott, és megkérdezte, mi ez a különleges nyelv, amit beszélünk.

Elmondtam neki, hogy ez a magyar, és az itteni tapasztalatokkal felvértezve már készen álltam arra is, hogy hozzátegyem: igen, ott gyártják az olcsó Nokia mobilokat, amiket itt akciósan árulnak, és hogy nem angol az anyanyelvünk, valamint angolul nem azért hívják országunkat Hungarynek, mert nagy az éhínség (éhség = hunger – a szerk.). Az ember itt élve megszokja, hogy az indiaiak többsége, még a tanultak sem tudják, hol van a mi hazánk. Az arabok többnyire tudják, hogy merre van „Madzsar” vagy „hangárija”, de az indiaiak leginkább azt hiszik, hogy Európában mindenki angolul beszél.

Szóval, számítottam a szokásos értetlenkedésre, de ez a lány csak komolyan nézett maga elé, és ismételgette: Hungary, Hungary. Majd elfordult tőlem, és a távolban játszó lányaimat kezdte kémlelni. Egyszer csak felugrott, és a nagylányomat kezdte a nevén szólongatni. Pár perc múlva már örömkönnyek között üdvözölték egymást. Ebből megértettem, hogy ez a lány nem volt más, mint Szamira, a csellel férjhez kényszerített volt osztálytárs.

Bukás ellen: fényes parti az Intercontinentalban

Két évvel előbb, a kilencedik osztály vége felé hallottam először erről a lányról. Bukásra állt, és hogy a nagynénje tanulásra ösztönözze, fényes partit ígért neki az Intercontinentalban arra az esetre, ha mégis sikerülnek az év végi vizsgák. Nagylányom ezt elmesélte nekem, és szemrehányást éreztem ki a hangjából, hogy ő, aki mindig is távol állt a bukástól, egy év végi jutalom fagyinál többet sosem remélhetett. Parti egy kettesért? Azért ez mégis csak túlzás. Imígyen morfondíroztam magamban: vajon mit dolgozhat ez a nagynéni, orvos, vagy egy olajcégnél van zsíros állása?

Aztán a következő hír az volt Szamiráról, hogy megbukott, de az anyukája nem engedi neki, hogy ezt elmondja a nénikéjének.

Így hát megvolt a fényes parti az Intercontinentalban. Ekkor még minden lány Szamirát irigyelte. Aztán elbúcsúzott, mert a szülei hazaküldték Indiába egy szigorú, bentlakásos iskolába, hogy ott keményen tanulva, egyszer majd valóban kiérdemelje a nagynéni partiját.

„Megfogták” az „álomférjet”

Legalábbis ekkor még így tudta a lány. Csak Indiába érkezvén derült ki, hogy micsoda cselszövés áldozata lett. Anyja és nagynénje együtt tervelték ki az egészet. Ugyanis megtalálták Szamirának az „álomférjet”, akit nem szabad kihagyni. Csak Indiában jött rá, hogy számára vége a tanulásnak, és kénytelen engedelmeskedni az anyjának. Még kaptunk tőle néhány kétségbeesett telefonhívást, aztán többé nem engedték beszélni senkivel.

Az egész indiai közösség megdöbbent az eseten. Középosztálybeliek; a tanulásnak érteke van náluk. Nem szokás időnap előtt férjhez adni a lányokat.

Miközben Szamira a vele történteket mesélte, a férje a park másik végében beszélgetett valakivel. A fiatalasszony elmondta még, hogy az egész parti az ő becsapását szolgálta. Hogy elhiggye, fontos a szüleinek a tanulmányi előmenetele. De nem csak őt játszották ki. A férjnek kiszemelt férfit és annak családját úgyszintén, mert ők meg úgy tudják, hogy ő elvégezte a középiskolát. Szamira szeretné elmondani a férjének az igazságot, ám ezzel elárulná a szüleit. A hazugság számára csapda, meggátolja, hogy folytassa a tanulást, pedig nagyon szeretné.

A közösség megvetése

A történetnek ez a része eltér az angolszász bestsellerekben taglalt muszlim női sorstól. Mert a férj nem egy hetvenéves tevehajcsár, hanem egy jóképű, intelligens, szerény, friss diplomás férfi. Minden lányos anya álma. De miért kellett Szamirát ehhez a férfihez kényszeríteni? Talán, ha megkérdezték volna a szülők a lányukat, magától is hozzá ment volna. És ha nem, akkor sem történt volna tragédia. Egyszerűen az anyuka nem dicsekedhetett volna azzal, hogy „megfogták” ezt a férfit.

Szamira buzgón felírta nekünk a telefonszámát. Már önállóan élnek, nem a szülőkkel. Bármikor lehet neki telefonálni.

Iskolakezdéskor azonban döbbenten vettük tudomásul, hogy régi barátai, iskolatársai közül senki sem akar telefonálni nekik. Ahogy az egyik lány mondta, az édesanyja nem engedné. A sok hazugság miatt ma már az egész családot sújtja a közösség megvetése.
És Szamira újból csak áldozat.

Doha, 2007. április

Alma Wad