„Nem szeretnék most zöldaktivista lenni, bár eddig se szerettem volna, se zöld, se más színű, mert egy aktivista rendszerint csőlátásban szenved, figyelmét az élet egyetlen részletére összpontosítja, nem látja a fától az erdőt. Ezt az erdős közhelymondást nem véletlenül alkalmazom, ugyanis éppen a fák és erdők alázták meg a zöldeket, legfőbb támaszukat, akik akár fák törzséhez is képesek odaláncolni magukat, ha arról van szó, hogy bárki, alantas indokból fát akar kivágni. Az indok mindig alantas, hiszen a gyermekek is tudják: a fák jók. Mérgező szén-dioxidot nyelnek el, oxigént bocsátanak ki, nélkülük már egy rothadásszagú üvegházban agonizálnánk, amely valaha szép, élhető bolygó volt, de aztán jöttek a rosszak.”

R. Székely Julianna írása a Magyar Hírlapban így folytatódik:
„A fákra speciel én sem gyanakodtam. Holott mikor apró gyerek voltam, mi még azt tanultuk az iskolában, hogy léteznek hasznos, illetve haszontalan, sőt káros állatok, növények, melyeket irtani kell. A fajvédelemnek ezt a leágazását komoly tudósok hirdették, egész rovarfajokat tüntettek például el, mire kiderült, hogy »hasznos« madárfajok vannak kipusztulóban, mert számukra azok a rovarok szolgáltak táplálékul. Az élet átláthatatlanul összefüggő, bonyolult, szerves egység és játszma, vonhattuk le a nagy tanulságot, nincsenek benne jó és rossz szereplők, csak jó és rossz nézőpontok, továbbá mérhetetlen tudatlanság. A fákat most német tudósok leplezték le a Max Planck Intézetben. Maguk is meglepődtek, mikor kiderítették, hogy számos szabadon élő fa tízszer-százszor annyi metánt bocsát ki, mint a vízben élő vagy a halott növények. Egy új-zélandi kutató rögtön megfogalmazta a tanulságot: »Minél több erdőt telepítünk, annál inkább növeljük a metánkibocsátást és ezen keresztül az üvegházhatás okozta felmelegedést.« Más szóval: mi egy erdőirtás okozta szén-dioxid-kibocsátás egy erdőtelepítés okozta metánkibocsátáshoz képest!

Nesze neked kiotói egyezmény, környezetvédelem! A zöldek persze lehülyézik majd a tudósokat, illetve azokat a magukat hülyének tettetőket, akik hatalmas pénzeket zsebre vágva kijelentik, lám, mégis a láncfűrész az ember legjobb barátja, de engem nem ez érdekel ebből az egészből. Hanem a régi mese a jóról és a rosszról. Az ellenállhatatlan vágy, hogy szétválasszuk a szét nem választható dolgokat.

Az erre való hajlam nemcsak a környezetvédelemben jelentkezik, hanem a közgazdaságtantól kezdve a politikán át az orvostudományig és tovább. E pillanatban Magyarországon mégis álljunk meg kicsit az orvoslásnál. A halott Rebekánál, de még inkább a családjánál. A két végsőkig megviselt és áldozatkész szülőnél, akiket nemcsak az idő, hanem a média, a konvencionális társadalmi elvárások meg az öncélúvá hajszolt gyógyítás is olyan helyzetbe kényszerített, hogy se idejük, se módjuk nem volt tudatosan, szabadon dönteni. Számításba venni, hogy a jó beavatkozások rosszul is végződhetnek. Vagy jól végződnek, de csak bizonyos értelemben. Mondjuk, visszakapnak egy gyereket, akinek a mája kitűnően funkcionál, viszont az agya vagy a veséje soha többé. Vagy mégis, mert léteznek csodák, az orvosok pedig – mi tagadás – kevesebbet tudnak az emberi szervezetről, vírusokról, mint a biokémikusok a fákról. Próbálom elképzelni, amint ez a két ember a lehető legtöbb információval és öntudattal felvértezve dönt – nemcsak Rebekáról, hanem önmagáról is. Arról, hogy mit képesek és akarnak még elviselni, illetve a gyerekkel elviseltetni. Próbálom, de nem megy. Csak egy halálra rémült, a pontos részleteket nem ismerő, mindennek és mindenkinek, azaz a JÓ-nak megfelelni akaró házaspárt vagyok képes jelen körülmények között vizionálni.

Van énnekem egy kedves ismerősöm, akinek a férje most halt meg rákban. Nem fájdalommentesen, ám viszonylag gyorsan, mert úgy döntött – és a felesége tiszteletben tartotta a senki más által meg nem hozható döntést –, hogy nem akar mindenáron élni vagy még többet szenvedve meghalni: nem gyógyíttatja magát. Az özvegyet azóta kiátkozta a férj családja, de még legértelmesebb barátai is faggatják: miért engedte ezt a rossz választást?

Megkérdezném tőlük, hogy akkor a fák mostantól jók-e vagy rosszak. Rossz-e a madár, ha influenzás, a marha, ha kergekóros, és el kell-e pusztítani őket? Az ember miatt, aki köztudomásúlag jó. Meg gyakran rossz.

Az utóbbi esetre vonatkozó teendőkről nem is érdeklődnék tovább.”