2005 végén jelent meg Szendi Gábor klinikai szakpszichológus Depresszióipar című könyve, amellyel – pestiesen szólva – jól belecsapott a lecsóba. A szerző ugyanis könyvében nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a depressziót a gyógyszergyárak tették népbetegséggé, és az orvosok ma már minden tizedik embert depresszió diagnózisával gyógyszeresen kezelnek. Mivel Szendi Gábor tudományos vizsgálatok százait tanulmányozta át és elemezte – könyvében csak az irodalomjegyzék 33 oldalt foglal el –, azt kell mondanunk, hogy ezúttal mindenképpen többről van szó, mint a szerző magánvéleményéről. Ahogy dr. Buda Béla, az utószót író jeles pszichiáter megfogalmazta: „A könyv a depresszióval és annak gyógyszeres gyógyításával kapcsolatos dilemmákat szemléletesen tárja az olvasó elé. Ehhez nehéz hozzátenni valamit, de nehéz megcáfolni a főbb állításokat is.”

Mi mindent állít Szendi Gábor? Csak címszavakban: ma már odáig jutottunk, hogy az antidepresszánsokat a gyógyszeripar az egyik legfontosabb üzletágává tette, ehhez – a pszichiáter szakmát és a laikusokat egyaránt megtévesztve – megteremtette a szerotoninmítoszt, figyelmen kívül hagyja vagy meghamisítja a placebohatást, eltagadja az antidepresszánsokat szedő emberek fokozott öngyilkossági kockázatát és a gyógyszerek egyéb mellékhatásait. Végül szemléletes képet fest a betegségiparról és annak hátteréről, bemutatja, miként manipulálják a gyógyszergyárak a hatástani vizsgálatokat, valamint az eredmények és a szakcikkek meghamisításával, reklámtevékenységükkel hogyan csapják be az orvosokat. Szendi Gáborral ezekről a témákról beszélgettünk.

– Hogyan fogadta a könyvét a szakma és a nagyközönség?

– Először szakmai tanulmányt írtam és közlésre elküldtem, de visszautasították. Nem hozta le a Pszichoterápia című lap, majd visszalépett a publikálástól a Szenvedélybetegségek című folyóirat is. Miután a pszichiáter lektor felemás véleményt adott róla, a szerkesztőség közölte velem, hogy „érdeklődés hiányában” nem tart igényt a tanulmányomra, és arra bátorított, közéleti folyóiratban próbálkozzak. A Mozgó Világ nem ijedős lap, nagy visszhangot keltő tanulmányom ott jelent meg, majd az Írószövetség az „Év esszéi” kötetbe is beválogatta. Közben Buda Béla bátorítására írtam egy könyvet „Antidepresszáns és placebo” címmel, amit Buda intézete kiadott, és személyesen ő küldte el a szakmában meghatározónak számító pszichiátereknek. Ő hitt a nyílt vitában, én nem. Sajnos nekem lett igazam. Szakmai visszhang nem volt, áskálódás, gyalázkodás a hátam mögött annál inkább, ami tart ma is. Ez pontosan jelzi, hogy súlyos anyagi és presztízsérdekeket sértettem meg, ugyanakkor állításaim nem cáfolhatók.

Olvasóim körében általános a megdöbbenés. Van, aki azonnal abba akarja hagyni antidepresszáns gyógyszere szedését, erre azonban – mint könyvemben is megírtam – senkit sem biztatok, hiszen a gyógyszer hirtelen elhagyásakor fokozottan jelentkezhetnek az elvonási tünetek. Ha valaki véget akar vetni a gyógyszerszedésnek, azt tanácsolom, hogy csak fokozatos dóziscsökkentéssel tegye. És persze létezik – igaz, kis számban – olyan pszichiátriai betegség is, mint például az endogén vagy biológiai depresszió, valamint a mániás depresszió, más néven bipoláris betegség, amelyben a gyógyszer adása mai tudásunk szerint indokolt lehetne. De ebben sem látni tisztán, mert nincsenek korrekt vizsgálatok.

– Eddig úgy tudtuk, pontosabban azt sulykolták belénk, hogy a depresszióért az agyban a csökkent szerotoninszint a felelős. Évtizedek óta ezt halljuk és olvassuk mindenütt, és ezt mondja a szakorvos is, ha a betegnek depresszió elleni gyógyszert ír fel. Végül is mi a baj ezzel az elmélettel?

– „Csak” az, hogy semmi sem stimmel vele. Kezdjük azzal, hogy a rendelőben soha senkinek nem mérik meg a szerotoninszintjét. De ha csúcstechnikával megmérnék, akkor sem találnának eltérést. Ha kivonják a táplálékból a triptofánt, a kialakuló „szerotoninhiánytól” nem lesz senki depressziós (A triptofán nevű aminosav a szerotonin előanyaga – A szerk.) Az is kiderült, hogy a ma széles körben reklámozott és adott szelektív szerotonin-visszavételt gátló gyógyszerek (az SSRI-készítmények) hosszú távon nemhogy növelnék, hanem csökkentik a szerotoninszintet. És vannak olyan, endogén depresszióban ható gyógyszerek, amelyek kifejezetten csökkentik a szerotoninszintet. Az „önnek alacsony a szerotoninszintje” egyszerűen egy hihetően hangzó szlogen, tudományos blöff.

Jó tudni, hogy míg évtizedekkel ezelőtt egymillió emberből csupán ötvenet tartottak depressziósnak, addig ma már százezer minősül annak. Korábban egyébként nem volt idegen a pszichiátriától a pszichoterápiás gondolkodás, tehát az a felfogás, amely az emberek rossz hangulatának, kedvetlenségének az okait a családi és társadalmi körülményekben kereste és találta meg. Később azonban a gyógyszergyárak a pszichiátria támogatásával kitágították a depresszió fogalmát, és a rosszkedvre is tablettával akartak megoldást kínálni. Ha ez működne, nem is volna baj. De a gyógyszeripari vizsgálatok maguk cáfolják ezt. De létezik egy nagyobb baj is: a gyógyszerfelírás ma a hivatalos protokoll szerint történik, és egy pszichiáter nem is járhat el másként, csak úgy, hogy alkalmazza az érvényben lévő szakmai előírásokat. Végül is akár depressziót, akár pánikbetegséget diagnosztizál, jelenleg nincs más eszköz a kezében, csak az SSRI készítmény felírása. Miközben dr. Faludi Gábor 2005-ben már egy magyar szakfolyóiratban leírta, a szakma tehát tudja, hogy az antidepresszáns vizsgálatok 50 százaléka kudarccal végződik! A gyógyszeripar keze ott van a kezelési ajánlások írásakor is!

– Hogyan lehet évtizedeken át megtéveszteni a szakma művelőit és a közvéleményt egyaránt?

– David Healy professzor, aki szakértőként sokszor szerepel antidepresszáns-perekben, valóságos rémtörténetet ír le. Egy per kapcsán betekinthetett a gyártó cég, a Pfizer irattárában a Zoloft nevű gyógyszerükkel kapcsolatos szakcikkek kézirataiba. A száz szakcikknek több mint a felénél találkozott a megjegyzéssel: „Szerző később meghatározandó”. Ez tehát a mai gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyógyszergyár a saját embereivel vagy külső reklámcégekkel megíratja a számára kedvező szakcikkeket, majd keres hozzájuk néhány nagy nevet, akik vállalják a „szerzőséget”. Az említett esetben a megjelent hamisított cikkeket hatszor gyakrabban idézték, mint a valódi cikkeket. Vagy itt van egy másik történet. Amikor egy konkrét szakcikkről kiderült, hogy az elejétől a végéig hamisítvány (vagyis az adott gyógyszer nem véd öngyilkosság ellen, hanem előidézi azt), elővették a három jeles szerzőt. Közülük kettő nem volt elérhető, egy azonban őszintén elismerte, hogy ő ugyan soha nem olvasta a neve alatt megjelent a cikket, csupán az érte járó, postán küldött csekket vette át.

– Könyvéből kiderül, hogy az Egyesült Államokban több éves huzavonát követően 2004-ben, majd 2005-ben eljutottak odáig, hogy a gyártónak valamennyi antidepresszáns gyógyszer kísérőcímkéjén fekete keretes figyelmeztetést kell elhelyeznie „Öngyilkossági hajlam gyermek- és serdülő- és felnőttkorban” címmel. Nálunk is kaphatók ugyanezek a gyógyszerek, Magyarországon is nyakra-főre felírják őket. Nálunk miért nincs a kísérőcímkén fekete keretes szöveg?

– Nem tudom az okát, de nyilvánvaló, hogy a gyógyszergyárak kitartó igyekezete és a szakma „vaksága” egyaránt hibáztatható. Egy vezető pszichiáter folyamatosan arról ír, hogy az antidepresszánsok védenek az öngyilkosság ellen. „Bizonyítékként” a nemzetközi szaksajtóban tételesen cáfolt vizsgálatokat idézget. Ugyanakkor az európai gyógyszerhatóság (EMEA) már tavaly megfogalmazta ajánlásként az EU tagállamai számára a figyelmeztető felirat elhelyezésének szükségességét. De hogy hol és miért sikkadt ez el Magyarországon, azt az engedélyező hatóságoktól kellene megkérdezni.

Ami az SSRI-készítményeket szedőknél fellépő fokozott öngyilkossági kockázatot illeti, azt aligha vitathatja ma már bárki, hiszen még a meghamisított gyógyszergyári vizsgálatokból is kiderül, hogy ezek a gyógyszerek, a Prozac és társai 3-4-szeresére fokozzák a rizikót. Persze a statisztikákkal sokáig és hatásosan lehet manipulálni, és azt állítani, a növekvő SSRI-fogyasztás javítja a nemzeti öngyilkossági statisztikákat. Hiszen az öngyilkosságok száma világszerte általában is csökken, viszont ha korcsoportok szerinti bontásban nézzük, már kiderül, hogy a fiatalok között ma több az öngyilkos, mint régen, míg az idősebbeknél még az SSRI-korszak előtt kezdett csökkenni az arány. Az öngyilkossági statisztikákkal való bűvészkedés nagyjából annyit ér a szememben, mintha például valaki kimutatná, hogy a mobiltelefonok száma folyamatosan nő, tehát azok is védenek az öngyilkosság ellen. Az igazán nagy leleplezés 2005-ben Dániában következett be, ahol 2,5 millió, 50 év feletti ember egészségi állapotát követték nyomon öt éven át, és kiderült, hogy akik nem szedtek SSRI-t, azoknak a körében csökkent, míg akik szedtek ilyen gyógyszert, azoknál nőtt az öngyilkossági arány. De az is sokatmondó tény, hogy Amerikában az öngyilkosok felének a vérében találtak SSRI-t – pedig annak állítólag védenie kellett volna az öngyilkosságtól.

– „Minden gyógyszerrendelés egy újabb kísérlet”, áll a könyvében. Valóban itt tart a 21. század elején az orvostudomány?

– Sajnos igen. De ez nemcsak a depresszióra igaz, hanem ugyanilyen „elv” alapján írják fel a gyógyszert a hiperaktív gyermekeknek vagy a koleszterinszint-csökkentőt ma már szinte mindenkinek. Ki kell mondani, hogy az orvostudomány válságáig jutottunk el. Míg annak idején, még az én gyerekkoromban is, a kutatók függetlenek voltak, és fő céljuknak tartották a tudomány, a haladás szolgálatát, addig napjainkra már kialakult a tulajdonosi tudomány. A tulajdonos maga a gyógyszergyár, amely ebben a minőségében kutatókat bíz meg a vizsgálatokkal, de előre leszögezi, hogy az eredményeknek ő a birtokosa, és ő dönti el, hogy közülük mit tesz közzé. Ha úgy tetszik, övé a tudás. A kutatásoknak ma már a 80%-át gyógyszergyári forrásokból fedezik. Hasonlóképpen: a mértékadónak tekintett szakfolyóiratok léte is zömmel a gyógyszergyártók jóindulatán múlik. Ilyen körülmények között persze a szakcikkeknek legalább a 80%-át fenntartással kell fogadni, mindig megőrizve magunkban a kételkedés jogát. Én úgy gondolom, hogy a tudósnak nem szabad megvásárolhatónak lennie, mert ha ez megtörténik, az egyben a tudomány halálát jelenti.

– Végül is honnan lehet tudni, hogy egy vizsgálat eleget tesz-e a tudományosság követelményeinek?

– Van egy örök szabály, a megismételhetőség. Ha egy vizsgálat nem ismételhető meg, akkor tudományos tényről nem beszélhetünk. Ez igaz az összes antidepresszáns vizsgálatra. További szabály, hogy homogén, egynemű mintából kell dolgozni: ez sem teljesül az antidepresszáns vizsgálatokban. Az eredményeket placebo (hatóanyag nélküli, de a gyógyszerrel külsejében teljesen megegyező szer) alkalmazásával kell ellenőrizni: ez szokás az antidepresszáns vizsgálatokban, s így jön az ki, hogy a vizsgálatok felében a szer nem hatékonyabb, mint a placebo! Fontos még, hogy az eredménynek legyen klinikailag értéke, vagyis például a „statisztikailag szignifikáns” eredmény a beteg számára ne észrevehetetlen javulást jelentsen. Ezek alapján kijelenthető, hogy az antidepresszánsok hatásossága depresszióban nem igazolt!

– Ilyen körülmények között kiben bízzon meg a „mezei” orvos és a gyógyulást kereső beteg? Hol talál fogódzókat?

– A válság lényege, hogy nincs hiteles forrás. Ami az orvost illeti, ha jól akar dönteni, elengedhetetlen, hogy alaposan tájékozódjék, és ne csupán a szakmai irányelveket olvasgassa. Érdemes utánajárni a ritkábban idézett szakcikkeknek is. Gyakran támpont lehet az, amit különböző fogyasztói érdekvédelmi csoportok tesznek közzé az interneten. Vagy önreklámnak fog tűnni, amit mondok, de elolvashatja az én könyvemet. Nem teszek mást, mint ismertetem a gyógyszeripari brosúrákban nem idézett vizsgálatokat. Sajnos ma már az amerikai gyógyszer-engedélyező hatóságban, az FDA-ban sem lehet megbízni, mert költségvetésének jelentős részét a gyógyszergyárak állják. Ebben a tekintetben a könyvem megjelenése óta tovább romlott a helyzet. Ami a gyógyszerfogyasztókat illeti, ők valóban választhatnak: vagy életfogytig tartó gyógyszerszedésre ítélik magukat, vagy megpróbálják a depressziónak felcímkézett életproblémájukat megoldani. Fontos alulról kiépíteni azt a fajta társadalmi tudatosságot, ami változtathat a jelenlegi helyzeten. Hogy például a pszichoterápia elérhető legyen mindenki számára.

– Tehet-e valamit ebben az ügyben például a fogyasztói érdekvédelmi hatóság?

– Azt hiszem, hiába jelentenének be az emberek ilyen eseteket, mert az intézményi érdekszövevények meghatározzák, hogy mi történhet ilyenkor. Nyilvánvaló a mechanizmus: szakvélemény elkészítésével megbíznak egy tekintélyes szakértőt, akit viszont többnyire a gyógyszergyárak befolyásolnak, így aztán megalapozatlannak minősíti a panaszokat. Úgy látom, hogy csak az alulról jövő kezdeményezések segíthetnek, az, ha minél több ember felismeri, hogy a „betegségipar” áldozata, és minél több társával megosztja ezzel kapcsolatos tapasztalatait. Én ebben annyit tudok segíteni, hogy honlapomon fórumot nyitottam ezeknek az észrevételeknek, amit bárki felkereshet a www.antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu/forum.htm címen.

Kürti Gábor

Szendi Gábor Depresszióipar című könyvéből az antidepresszánsok mellékhatásairól szóló fejezet megtalálható az interneten ezen a címen.

(A fenti cikk – a könyvből vett idézetek kivételével – megjelent a Természetgyógyász Magazin 2006. júliusi számában)