Jacqueline Cole 44 éves volt, mikor agyvérzés következtében kómába került. Orvosai a felépülés esélyét egy a millióhoz becsülték. Hetekkel később, némi orvosi nyomásra, a család lemondott Jacqueline-ról és bírósághoz fordultak, hogy a kórház megszüntethesse a lélegeztető gép használatát és a mesterséges táplálást. A bíróság a kérést elutasította. Pár nappal később Jacqueline-t egy barátja felkereste a kórházban, hogy utolsó pillantást vessen rá halála előtt. Mikor megfogta kezét és ráköszönt, Jacqueline kinyitotta a szemét és rá mosolygott. Ma Jacqueline teljes értékű életet él, csupán memóriaproblémái maradtak vissza agyvérzéséből.

Fiona Smith angol orvosnő Franciaországban nyaralt családjával, mikor autóbalesetet szenvedtek. Gyermekei kisebb sérülésekkel megúszták, férje azonban meghalt, ő pedig kómába került. Egy agysérülésekre specializálódott kórházban a francia orvosok úgy vélték, Smith-nek 3-4 hónap elteltével van némi esélye a felépülésre. Ám amikor további kezelésre hazaszállították Angliába, az angol orvosok állandósult vegetatív állapotot állapítottak meg, és a gyógyulást reménytelennek minősítették.

A család azonban, úgymond, hiú reményeket táplált, amit szakemberek a halállal szembeni „tiltakozási fázisnak” neveznek. Ez azt akarja jelenteni, hogy a hozzátartozók még nem tudják elfogadni a halál tényét, de majd remélhetőleg felnőnek a helyzethez. Szerencsére Smith szülei határozottan nem akartak „felnőni” a helyzethez, és mikor semmi javulást nem tapasztaltak, átvitték lányukat egy másik kórházba, ahol a kezelés része volt a mindennapi tornáztatás, különféle ingerek alkalmazása, és az, hogy mindennap kitolták őt a tévészobába is, jóllehet teljesen öntudatlan állapotban volt. Míg az előző kórházban hónapokig semmi változás nem volt tapasztalható, az ingergazdag környezetben három hét múlva Smith visszanyerte öntudatát, s pár hónap múlva teljesen gyógyultan hagyta el a kórházat.

Jó, ha a rokonok akadékoskodnak

Orvos létére Smith-nek szembesülnie kellett azzal, hogy az orvosszakma milyen könnyen tör pálcát valaki feje fölött, s szüntetik meg az életfenntartó kezeléseket, pusztán mert úgy ítélik meg, az eset már reménytelen. „Nem minden család olyan jól informált, mint az enyém volt, s az emberek nem merik megkérdőjelezni a félistennek tekintett orvosok szakvéleményét. Feltételezik, hogy ha az orvosok valakiről kimondják a halálos ítéletet, akkor azt az emberi élet iránt érzett mély felelősséggel teszik. Ma úgy gondolom, ez közel sem biztos. Ha nem lettek volna szüleim olyan erőszakosak, ma halott lennék”-nyilatkozta a BBC egy vitaműsorában.

A 95 halálos áldozatot követelő 1989-es hillsborough-i futballmecs tragédia két kómába esett áldozatának története ugyancsak hátborzongató. Tony Blandnél és Andrew Devine-nél egyaránt kimondták az állandósult vegetatív állapot beálltát, s felépülésüket reménytelennek ítélték. A Tony Blandet ápoló kórház 1993-ban bíróságilag kérvényezte, hogy beszüntethesse a fiú mesterséges táplálását. A Lordok Háza döntése alapján megadták a kórháznak az engedélyt, hogy „hagyják Tony Blandet meghalni”. Az „ítélet” azonban gyakorlatilag egy kegyetlen gyilkosságra adott engedélyt, ha sommásan foglalom össze az egyik legnevesebb angol orvosi lap szerzőjének véleményét. A táplálás és itatás megszüntetése ugyanis lassú kínhalálra ítélte Tonyt, aki két hét alatt pusztult bele a szomjazásba és éhezésbe. Ezt senki nem nevezné természetes halálnak, kegyes halálnak meg még úgyse. Pár évvel később azonban még jobban felkavarta a közvéleményt, hogy Andrew Devine, akit Tonyval azonos diagnózissal más kórházban ápoltak, nyolc év után felébredt a kómából.

Az orvosok tévedhetetlenségének mítosza

A hasonló esetek újra meg újra felvetik azt a kérdést, meddig tartható fent az orvosok jog által is megtámogatott tévedhetetlenségi mítosza.

Sok éven át vizsgáztattam orvostanhallgatókat, s a Haldokló beteg tételt húzó hallgató mindig szorgalmasan felsorolta a halálos diagnózissal, majd a halállal való szembesülés fázisait, melynek egyik szakasza a „tiltakozás”. A hallgató ilyenkor elmagyarázta, hogy a betegek sajnos ilyenkor még nem tudják elfogadni a diagnózist, és elkezdenek orvostól orvosig futkosni. Van bennük ilyenkor valami neheztelés vagy sajnálat; mennyivel egyszerűbb és nemesebb volna rögtön elfogadni a halált, ha már annak úgyis jönnie kell. Nem tudtam megállni, és mindig megjegyeztem, hogy azért vannak téves diagnózisok is, és sok beteg életét mentette meg már, hogy kicsit akadékoskodott orvosaival.

Szendi Gábor
klinikai szakpszichológus

A cikk folytatásából egyebek mellett kiderül, milyen óriási lehetőséget jelent a kómás beteg felépülési esélyei szempontjából az ingerekben gazdag környezet. Szó esik a kómába esett emberrel lehetséges kommunikáció módjáról is. A folytatáshoz kattintson ide.
További hírek és aktualitások Szendi Gábor honlapján.