Bár a standard kezelés módja a fejlett országokban az, hogy a szkizofrén betegeket neuroleptikumokon tartják, ezt a gyakorlatot 50 év gyógyszerkutatása nem támasztja alá. Egy kritikus áttekintés feltárja: ez a kezelési eljárás rontja a hosszú távú betegségkimenetet.

A cikk szerzője, Robert Whitaker szerint az összes szkizofrén betegek 40%-a vagy még több sokkal jobban lehetne, ha nem így kezelnék. A bizonyítékokon alapuló kezelés az antipszichotikumok szelektív alkalmazását igényli, amely két elven alapul:

• az első epizódú szkizofrén betegeket nem azonnal neuroleptikumokkal kezelni;
• minden neuroleptikummal stabilizált betegnek meg kéne adni a lehetőséget, hogy fokozatosan leálljanak a gyógyszerrel.

Ez a modell drámaian megnövelné a felgyógyulási arányt és csökkentené a krónikussá váló betegek arányát.

Nem jobb, mint a vízkúra és a friss levegő

A szkizofrén betegek standard kezelési módja a betegek korlátlan ideig antipszichotikus (másként: neuroleptikus) kezelésben való tartása. E gyakorlat bizonyítéka abból a kutatásból származik, amely azt mutatja, hogy az antipszichotikumok hatásosak az akut tünetek kezelésében, és megelőzik a visszaesést. Tudománytörténészek azt is állítják, hogy az antipszichotikumok 50-es években történt megjelenése tette lehetővé, hogy kiürüljenek az állami elmegyógyintézetek, s ez további bizonyítéka volna az antipszichotikumok hasznosságának. Ám a szkizofrénia hosszú távú kimenete az elmúlt 100 évben nem javult, ugyanolyan, mint amikor vízkúrával és friss levegővel kezelték a betegeket.

A kutatási anyagokban egy nyilvánvaló paradoxon tapasztalható. Tény, hogy az akut tünetek kezelésében az antipszichotikumok hatásosak, de nem bizonyított, hogy hosszú távon is javítanak a betegek életének minőségén. Ez a paradoxon szülte az European Psychiatry szerkesztői cikkében a következő kérdést: „A neuroleptikus kezelés ötven éve után képesek vagyunk megválaszolni a következő egyszerű kérdést: Hatásosak-e a neuroleptikumok a szkizofrénia kezelésében?” E rövid összefoglaló meglepő választ ad erre a kérdésre.

A tények döntő többsége azt mutatja, hogy a jelen kezelési módszer, miszerint a beteget élethossziglan antipszichotikummal kezelik, több ártalommal jár, mint amennyi haszonnal.

A neuroleptikumok ürítették ki az intézeteket?

Az a hit, hogy az állami elmegyógyintézetek „kiürülését” a klorpromazin (Hibernal) 50-es évekbeli bevezetése idézte elő, Brill és Patton kutatásaiból származik. 1955-ben 558 600 beteg volt az állami elmegyógyintézetekben, míg 1966-ban 528 800. E kis arányú csökkenés sem tulajdonítható azonban az első antipszichotikum bevezetésének, mert a korai ötvenes években hozott költségcsökkentő kormányintézkedések hatására csökkent a bent fekvő betegek száma. Ráadásul, ha összevetették a kórházból elbocsájtottak számát a placebóval, illetve antipszichotikummal kezelt betegek számával, az derült ki, hogy az antipszichotikummal kezeltek tovább maradtak kórházban, illetve nagyobb volt körükben a visszaesési arány.

A 70-es években egy újabb gazdasági megszorítási hullám következtében az állami elmegyógyintézetekben ápoltak száma drasztikusan csökkent, ám ezek átkerültek a magánintézményekbe. (Vagyis a neuroleptikumok bevezetése nem csökkentette a szkizofrén betegek számát, hanem költségvetési okokból átcsoportosultak a betegek a magánintézményekbe és az ambuláns ellátásba. – Sz. G.)