De jó, itt az Újév, megint meg lehet változtatni az Életünket. Ezentúl minden másként lesz. Lefogyunk, eldobjuk a cigit, lángra lobbantjuk kihűlt kapcsolatunkat, nagy dolgokba kezdünk, kinyílunk a világ felé, barátaink lesznek, boldogok, kiegyensúlyozottak leszünk.

OK, OK. De hogy is volt ez tavaly? Nem ugyanezt határoztuk el tavaly ilyenkor? Ja igen, tényleg. De az tavaly volt. Legyek undok pesszimista, aki bakancsával eltapos minden kis nyiladozó reményt, és mondjam azt: ugyan már, ne gyerekeskedj. Gondolod, hogy a Körülmények csak úgy udvariasan félreállnak és engedik, hogy Te megváltozz? Na ne.

Vagy álcázzam magam realistának? Akkor itt egy vödör hideg víz, öntsd magadra, és mondd utánam: ha tavaly nem sikerült, most miért sikerülne inkább?

Na jó, nem azért hoztam szóba az egészet, hogy elbölcselkedjek a világ megváltoztathatatlanságán. Ez önigazoló sopánkodás volna, hagyjuk meg ezt az örök álmodozóknak és a kishitű fogadkozóknak. A világ olyan, amilyennek mi látjuk.

Ha nem megy, dobjunk rá még egy lapáttal!?

Vagyunk sokan, akik tényleg meg akarták és akarják változtatni életüket, de valahogy soha nem sikerül igazán. Sokan a lelküket kiteszik, és aztán joggal keserednek el, hogy minden hiába. De nem adják fel, újra nekiveselkednek, aztán megint, és mégis fejjel mennek a falnak. Ha változtatni és változni akarunk, meg kell értsük a Változás lényegét. Mi hát a Változás?

Sok évvel ezelőtt járt hozzám egy orvosegyetemista fiú. Mikor jelentkezett a Diáktanácsadóban, már kétszer megbukott és minden utóvizsga lehetőségét elhasználta. A fiú rendkívül intelligens és érdeklődő is volt. Mégis már harmadszor futott neki a második évnek, és az egyetem szabályai szerint, ha még egyszer megbukik, vagy akár csak egyetlen utóvizsgája lenne, nem folytathatja az egyetemet. A helyzet tehát teljesen reménytelennek tűnt. Hogyan volna képes elvégezni a második évet, ha már kétszer megbukott és közben elhasznált több mint tíz utóvizsga lehetőséget is? Azért belevágtunk. Ő nagyon akarta, én meg azt gondoltam, miért ne? Szorgalmasan járt a terápiás ülésekre, s mindenféle trükkös dolgokat találtunk ki a tanulás és a vizsgák megkönnyítésére. Az első félévet csodásan fejezte be. De még hátra volt a neheze, a második félév. És aztán a csoda karnyújtásnyira került. Minden vizsgája sikerült. Azaz egy még hátra volt, de ilyen sikerszéria után ez már gyerekjáték lesz. Kezdődött a nyár, azt mondta, ezt elteszi augusztusra. OK, legalább pihen.

Szeptemberben megkeresett megköszönni egy éves fáradalmaimat. Búcsúzott is egyben, mert kibukott az egyetemről. Azon a bizonyos utolsó vizsgán ugyanis megbukott. Hosszasan elbeszélgettünk. És akkor mellékesen elmondta, hogy az ő szemében az orvosok olyanok, mint az istenek, és ő sosem tudná magát ebben a szerepben elképzelni.

Változtatni akartunk, de valójában nem változtattunk meg semmit. Azt hittük, az a változás, ha még jobban tanul, ha még jobban szerepel a vizsgákon. De csak ugyanazt csináltuk, még nagyobb gőzzel.

Egy férfi nem szerette a munkáját. Megkérdeztem tőle, mi lenne, ha szeretné. Hosszas gondolkodás után azt felelte: olyan lennék, mint a kollégáim. A változás tehát nem az, hogy fedezze fel, milyen érdekes a munkája. A változás az, ha olyan emberek közt dolgozik, akikhez nem fél hasonlítani.