Ahogy ülök a gép előtt, az üres oldalra bámulok: ezt kéne nekem teleírni, csak az jár a fejemben, ki fogja ezt elolvasni. Persze egy olvasóm már biztosan van, Ön, aki éppen ezeket a szavakat olvasa, sőt most arra gondol, miért írta ez az ürge egy s-sel az „olvassá”-t.

Na jó, ez most direkt volt, de hát nem ez a minimum, hogy azon rettegjünk, hány betűt ütünk félre, hány idegen szót tudunk rosszul, tényleg úgy írják-e Sekszpírt, ahogy azt én gondolom.

Amiről írni szeretnék, az tulajdonképpen valami ilyesmi: hogyan jutunk el odáig, hogy például megbénulunk egy fehér papír vagy oldal láttán, miért nem tudunk primcsi dolgokban dönteni, miért érezzük magunkat szerencsétlennek? Miért gondolunk gyakran arra, hogy mi egy nagy nullák vagyunk, és miért szorul össze a gyomrunk, ha csak arra gondolunk, hogy holnap, jövő héten vagy egyáltalán bármikor majd ki kell állnunk sok-sok ember vagy csak egy elé és mondanunk kell valami irtó okosat.

Kedves? Vagy tisztelt? Vagy csak egyszerűen…?

Vegyük a levélírás esetét. Meglepő módon sok emberről derül ki, hogy retteg a leírt szavaktól, mondatoktól. Utálnak pl. e-mailezni, mert nekik egy óráig vagy egy napig tart egy levelet megírni. Ha nem adják fel menetközben. Ezt csak az érti, aki hasonló görcsben szenved. Sok ember lehetőségeket szalaszt el, inkább vállalja, hogy anyagi kára származzon belőle, csak hogy megússza egy levél megírását.

Járt hozzám egy fiatal fiú (egyetemi végzettséggel!), sok gondja mellett kiderült, hogy nem mer levelet írni. Megegyeztünk, hogy következő alkalomig küld nekem egy e-mailt, amiben, mondjuk, beszámol mindennapjairól. A levél megérkezett, nem volt vele semmi baj. De a következő találkozónkon elmesélte a levél történetét.

Egész vasárnap délelőtt a gép előtt ült, és nem tudott semmit írni. Ebédidőre már a teljes kétségbeesés lett úrrá rajta, úgy döntött, feladja. De aztán délután furdalni kezdte a lelkiismeret, és csak nekiveselkedett megint. Végül kiizzadta azt a levelet, amit más, beszélgetés közben, kb. 1 perc alatt könnyedén lepötyögne.

A következő feladat az volt, hogy leveleiben tilos javítania a fogalmazási és helyesírási hibákat. Ez még nehezebb volt, de ezt is teljesítette. Aztán apró, kiszínezett történeteket kellett írnia munkahelyéről. Kiderült, hogy kifejezetten jópofán tud írni. Minden persze nem oldódott meg, de már tud levelet írni. Vagy egy éve nem találkoztunk, de néha ír egy levelet. Az egyik végére odaírta: most már egész jól megy az írás.

Aki nem tud írni, az a kételyei miatt nem tud. Ha leírunk egy szót vagy mondatot, egy belső hang azt mondja: biztos ez a létező mondatok legjobbika? Hát persze, hogy nem. Mondat törölve. Aki így ír, annak persze minden szó, minden fordulat és mondat egy-egy közelharc. Nem túl szimpla ez a megfogalmazás? Vajon nem félreérthető-e, amit írtam? Vajon nem modortalan-e? És hogy jövök én ahhoz, hogy bizalmaskodjam stb.

Az alapprobléma látszólag az, hogyan kell helyesen fogalmazni. De az igazi kérdés: milyen fényt vet rám ez a levél, milyennek mutat meg engem, vagyis KI VAGYOK ÉN.